„A világ elátkozásával én ma várnék.” E mondatot tekintem Vörös István verskötete ajtajának. Ezen ajtót kinyitva válik lehetségessé illetve teremti meg a költő azt a különös szellemi teret és azt a termékeny időt, melyben a kötet versei lehetségessé válnak, melyek az alkotói folyamatokat beindíthatóvá teszik, hogy aztán egy egész világot kibontson abból a termő magból, mely művészi tehetsége és az embervilág találkozásától ihletődik.
Ha nincs átok, ha nincs a világ megítélve, ha ebből következően a pusztulás várhat – és várat is magára –, akkor lehetségessé válik a döntően ítélkezésmentes figyelem. Figyelem az emberi jelenségekre, melyeket egy egészen sajátos, egyedi és különleges szemüvegen keresztül lát és láttat a költő. E meglátott és verssé komponált emberi jelenség-világ csak kis részben az érzékelés eredménye, jelentősebben az a sokszor ellentétekkel, akár ellentmondásokkal terhelt viszonyrendszer, melyben e meglátott emberi jelenség beleszövődve találja magát, illetve az a döntően gondolati viszonyulás-komplexum, melynek révén a költői lélek a meglátott jelenségekhez viszonyul. Az érzékelt emberi jelenségek és a belőlük kibontott viszonyulások mellett a figyelem sokszor a tudat kulturális tényeit és az ezekhez kapcsolódó személyes gondolatokat, viszonyokat teszi költői-gondolati vizsgálat tárgyává. E költészet gerince, csontozata – lényege – a gondolat-menet, a felrajzolt gondolati háló. Minden más – metaforák, hasonlatok, megszemélyesítések, rímek, rímképletek, szótagszámok, egyéb költői eszközök, valamint a többi lelki-testi jelenség is, mint érzelmek, vágyak, szándékok, sejtelmek, cselekedetek – a rátekintő-értelmező gondolat kibontását, kifejezését szolgálják. E munkahipotézisből kiindulva nekem, mint értelmezőnek az lesz a dolgom, hogy egy-egy versben e gondolati vázat, amennyire képességeim engedik, megértsem, és az olvasó elé tárjam. S ha ebben valamelyest sikeres tudok lenni, akkor elérjem, hogy e versek – legalább néhány – egyrészt közelebb kerüljenek az befogadóhoz, másrészt erősebben fejthessék ki hatásukat egész jelenlegi kulturális, szellemi-lelki életünkre, közállapotainkra, döntéseinkre, életszemléleteinkre.
Az elhallgatás okai
Okosság, jótékonykodás, egyenes szándék
ontja testünkbe és lelkünkbe édességeit,
ahogy egy segélyszervezet bárkit segít.
A világ elátkozásával én ma várnék.
Még maradt a velünk született tisztaságból,
a bűn kudarctól éhesen bámul le ránk.
Gyerekfény ragyogja be éjszakánk,
és álmokkal áll össze önmagától.
Hiába adja ki magát a legfőbb úrnak
a sátán, meglátod még benne is a jót,
felfűtöd, mint egy kültéri kohót,
így angyal-múltja egykönnyen kibújhat
belőle, és majd megvédeni próbál
az árnyékoktól, mert ez így szokás.
Ha ördögrészről jön a vallomás,
meghallgatásától hiába óvnál,
a kijózanult részeget segítsük,
a jó útra tért kártevőt az égre föl
emelje bánata, mely tündököl,
aztán az öröm keresztvizébe merítsük,
hadd járja át a józan ész hatalma,
és a lelkesültség lázálmai,
az öröklét-borzongás rázza ki,
ha fáj is ez, ő biztosan kibírja.
Ártatlan öröm, segítőkészség és gyógyszer
borús biztonsággal vesznek minket körül,
a nyugalomnak mindenki másképp örül,
megérteni egyik se biztos módszer,
de az azért tény, bárányok közé születtünk!
Lepkeként száll és delfinként szökell?
A pelikán a végső titkokhoz közel
viszi áttetsző árnyékán a lelkünk.
A jótetteink képe féltett állatokba zárva
ered nyomunkba, lesz üldözőnk,
mi rájuk mégis pisztollyal lövünk,
mert mindegyikben ott a bűn, a durva lárva,
ami magával rángat a szórakozásba,
bár unatkozni volna néha jobb.
Az angyalarc mögül: előtörő zajok,
fények, eső és megváltás hideg csapása.
A világ elátkozásával tehát várna a versíró szubjektum. S ha egy ilyen gesztus elhangzik, akkor ezt válaszként is érthetjük arra, hogy mások – vagy ő is akár – találhatna okokat az átokra. E versben a figyelem éppenséggel nem ezekre az okokra irányul, hanem azokra, melyek révén a világ megmenekül az átoktól: „Okosság, jótékonykodás, egyenes szándék / ontja testünkbe és lelkünkbe édességeit, / ahogy egy segélyszervezet bárkit segít.” Az elfogulatlan – tehát átokra nem hajló! – tekintet észleli a jó jelenségeket az emberi világban. E jó jelenségek a valóság viszonyai közt is kifejtik jótékony hatásukat, és abban a szellemi-gondolati közegben is, melyet e vers jelent. A jó megjelenik, megképződik a világban, és ez a jó „édes”, és ez a jó „segít”, és nem személyválogató. E szemléletmódból az következik, hogy a megképződő jó jelenségeknek egyfajta sugárzó hatása van, mint a Napnak, és függetlenül attól, hogy az egyes emberek milyenek, megérdemlik-e, a jó sugárzása mindenkire hat (remélhetőleg jótékonyan, bár ez sohasem ilyen egyértelmű, hisz az ember szabadon ferdítheti a jót rosszra vagy fordítva…). Nemcsak a jó jelenségei adnak okot, hogy az átokra ’nemet mondjon’ a költő (és így az olvasó is), hanem a jó eredete is. „Még maradt a velünk született tisztaságból” – e mondatnál hadd időzzek el hosszabban! Egyrészt azt állítja, hogy a tisztaság velünk született. (Azt nem állítja, hogy a rosszra hajlás nem született ugyanúgy velünk, de nem is zárja ki…) Ha velünk született, akkor bajosan kiirtható. A „tisztaság” ősi fogalma magában rejti a kosz fogalmát, mely itt nem mondatik ki. Jelen esetben a tisztaság természetesen morálisan értendő: a jóra, jó szándékra, jó tettekre való eredendő hajlamunkra utal. S ha ez így van, akkor felmerül az ősi kérdés: miként és miért születik az emberi rossz (és miért lesznek virágai?), honnan ered a bűn? E versben – és talán Vörös István ezen kötetének egészében – e kérdés kérdés, azaz titok marad. A rosszra való hajlam talán velünk született, ám hogy kiben milyen élethelyzetben, miképpen születik meg konkrétan ez és ez a bűn, az az ő szabadságának, kreativitásának, vagy később már beépült automatizmusainak lesz köszönhető… mondom én, és ebből az következik, hogy a bűn teljesen egyedi, okát, eredetét tehát mindenki keresse önmagában. E kis kitérő után visszatérnék a kiemelt mondathoz és a mondatban is egy szócskához: „még”. „Még maradt a velünk született tisztaságból” – vagyis e tisztaság elveszíthető, sőt, mintha azt sugallná a mondat, hogy nem állunk túl jól tisztaság-ügyben. Mintha azt akarná állítani, hogy a koszok terjedőben vannak, és akár teljesen össze is koszolhatják a velünk született tisztaságot. Ha ez bekövetkezne, méltóvá válna a világ az átokra. De itt még nem tartunk. És ha meg kellene nevezni egy célt, mely e vers – és e kötet – fontos céljai közt szerepel, akkor azt mondanám, hogy ez minden bizonnyal az volna, hogy a terjedő kosszal szemben valamilyen ellenállást és ellenerőt erősítsen a lelkekben.
Hogy az emberi léthelyzet, az emberi lélek e versben és e költői világlátásban veszélyeztetett, az a következő állításból derül ki: „a bűn kudarctól éhesen bámul le ránk.” Bár e versből a bűn fogalmára nem következtethetek – legfeljebb az „unalom”, a „szórakozás”, a „durvaság” később megjelenő fogalmai adnak némi iránykijelölést –, annyit talán mégis leszögezhetek, hogy ellentétes a jóval, mely segítő-szolgáló viszonyban van az emberrel, tehát a bűn valami olyan hatalom, olyan kísértés a lélekben, mely ellene hat: betegít, rombol, kárt okoz, végső soron, ha engedünk, ha nem mondunk nemet neki, akkor el is pusztítja az egyént, sőt, az emberi jelenséget egészében… A bűn – akármi is a létmódja – aktív hatalom a lélekben, fölötte is áll, éhezik is rá, még ha ez paradoxont rejt is: hiszen ha a bűn elpusztítja gazdatestét, a lelket és az emberi jelenség egészét, akkor természetesen ő is elpusztul. Már az is a bűn „kudarca”, hogy nem pusztított el teljesen mindent, hogy az átok nem születik meg, ám e kudarc lehet sokkal nagyobb is, ha sikerül a rossz terjedését megfékezni, esetleg vissza is szorítani szűkebb területekre…
Amiből ehhez a küzdelemhez reményt kaphatunk a vers állításai szerint, az a következő tény: „Gyerekfény ragyogja be éjszakánk, / és álmokkal áll össze önmagától.” Minden szó fontos! A gyermeki világra való utalás összekapcsolható azzal a tézissel, hogy a tisztaság velünk született, mert ha ez utóbbi áll, akkor a tisztasághoz a gyermek közelebb van, mint a felnőtt, tehát ha a felnőttnek sikerül a gyermeki világot önmagához közel tartania, akkor védettebb a rá „éhesen bámuló” bűnnel szemben. A „fény” és a „ragyogás” fogalmai igen ősi, szentséggel gazdagon átitatott jelentéseket hordoznak. Itt elég annyit jeleznünk, hogy a fény jelensége a figyelmet a fénylő jelenségre fókuszálja és ott rögzíti. A jón, a tisztán rögzült figyelem pedig kevésbé kiszolgáltatott annak, hogy elterelik valami rossz és rontó tény felé. Az emberi lét a tájékozódás tekintetében éjszakai lét, sötétben-benne-lét (hogy ezt a Heidegger fogalomhasználatára utaló szerkezetet képezzem meg itt), elemi igénye tehát a fényforrás megtalálása. Továbbá elemi igénye az is, hogy álmok képződjenek, azaz olyan képek – a fény és a fénytől ihletett lélek ösztönös, életszerű kreativitása révén –, melyek konkrétabban is, személyre szabottabban is irányokat tudnak mutatni. Az álom, az álomkép ebben az összefüggésben, melyet a vers gondolathálója ad, rokon lesz a látomással, mely utóbbi fogalom már egyértelműbben isteni eredetű, azaz a legfőbb, legtisztább jótól ered és felé is mutat.
Eddig az első két versszakot vizsgáltam. Látható, hogy Vörös István alkotói világában az érzékelhető tények csekély szerepet játszanak. Jóllehet szóba került például a segélyszervezet vagy a jótékonykodás ténye, ám ezek megmaradtak az általánosság szintjén, a verstémát egy elvont, szellemi probléma adta. És ez, ha nem is ennyire egyoldalúan, de jellemzi a teljes kötetet. A következő négy versszaknak lesz egy emberies karakterű főszereplője, ő se az érzékelés révén adatik, hanem tudatban őrzött kulturális tényként. Ő a sátán, az ördög, a bukott angyal. Hogyan kerül képbe? Mivel az eddigi állítások, gondolatok fókuszában részben a bűn áll, logikus, hogy a bűn eredetéről vallott keresztény tanítás valamilyen módon felmerüljön. Nézzük, miképpen! „Hiába adja ki magát a legfőbb úrnak / a sátán, meglátod még benne is a jót, / felfűtöd, mint egy kültéri kohót, / így angyal-múltja egykönnyen kibújhat / belőle, és majd megvédeni próbál / az árnyékoktól, mert ez így szokás.” Először is azt veszem észre, hogy itt a sátán jelensége visszatér mitikus eredetébe. A keresztény teológia ugyanis eléggé elfogalmiasította, a róla szóló mítoszokat meséknek tekintette, melyek a fogalom könnyebb értését hivatottak szolgálni. Vörös István e versben (is) visszaadja az arkangyal eredeti mitikus arculatát. Ezáltal újra személyiséget és sorsot kap a figura. Legfőbb úrnak adja ki magát… nos, e megfogalmazás azt sugallja, ez szélhámoskodás, puszta látszatkeltés. (Ha igaz lenne, akkor a világ megátkozása napirenden lehetne…) Értelmezésem szerint nemcsak az látszat, hogy ő a „legfőbb úr”, hanem az a keresztény teológiai tanítás is, hogy a szín-rossz megszemélyesítője, azaz hogy nincs benne jó, hogy velejéig romlott. Az „angyal-múlt” felé való dekonstrukció-rekonstrukció a Biblia előtti mitikus elképzelések – görög, sumér – felé is kaput nyit, bár ezeket a lehetőségeket a költő nem használja ki. A sátán angyali múltjának helyreállítása egyet jelent azzal, hogy meglátjuk a mitikus figurában a jót. A látszólagos rosszban meglátni a jót, és ennek fordítottja is, e költészet alapgesztusaihoz tartozik. Talán ez a fény-árnyék, yin-jang szemlélet is oka annak, hogy nem ítélkezik a szerző. Bár a rosszra nemet mond… itt éppenséggel úgy, hogy a látszatra teljesen rosszban meglátja a jót, az angyali természetet. Nemcsak arról van szó, hogy a költő passzívan meglát valamit, hanem arról is, hogy ezt a korábban rejtőzködő jót „felfűti”, azaz hatóvá teszi. Mi volna ezen eddig elfedett, nem ható jó, melyet épp e költői hozzáállás tesz aktívvá? „Majd megvédeni próbál / az árnyékoktól”. A sátánnak tehát e világkép szerint is a rosszal van kapcsolata, ámde a funkciója nem az, hogy belevigyen, épp ellenkezőleg: meg akar tőle védeni. Hogy miképpen, arra itt nem kapunk választ. Logikusan gondolkodva arra jutok, hogy mivel e mitikus szereplő döntően intelligencia, ezért a védelmi technikája is intellektuális: árnyékaink, rosszra, romlásra, bűnre való hajlandóságaink tudatosításáról lehet szó.
Az ember hatékony tud lenni abban, hogy a sátánban – és bármely egyéb rosszá vált vagy annak kikiáltott emberi jelenségben – meglássa és felerősítse a jót, a védő funkciót. Ezáltal integrálja lelkébe és a kultúrába az ambivalenssé fejlesztett, korábban szín-rosszat. Ezt a rossz-felszabadítást és egyben jóvá tevést tekinthetjük megváltó gesztusnak. Már csak azért is, mert e szellemi tett, nemcsak a rossz jelenségeivel (virágaival), a rossz fogalmával, a róla való gondolkodással tesz jót, hanem ennek révén a lelkekkel is. Ami itt történik, az egyben eredetbe való visszavezetést is jelent. Az ördög-angyal mitikus szereplőnek a versben akad egy földi párja, melyhez a költő hasonlítja a sorsát – a kijózanodott részég. Bár a hasonlat szinte önálló életre kel, és a végén már nem tudom, hogy kit kihez hasonlít a szerző… „A kijózanult részeget segítsük, / a jó útra tért kártevőt az égbe föl / emelje bánata, mely tündököl, / aztán az öröm keresztvizébe merítsük, / hadd járja át a józan ész hatalma, / és a lelkesültség lázálmai, / az öröklét-borzongás rázza ki, / ha fáj is ez, ő biztosan kibírja.” „Jó útra tért kártevő” – ez az a kép, mely vonatkozhat a sátán-angyalra és a kijózanodott részegre egyaránt. Sok mindent szeretnék kiemelni ebből az igen tartalmas részből is. Először is azt, hogy többes szám első személyben hangzik a „segítsük” felszólítás, azaz a jóra való buzdítás – mely szintén egy nemet mondó gesztus a rosszra. A mi-tudat, ha nem is döntő elem ebben a költészetben, jelen van és vállalt. Hova segítsük? „Az égbe föl”. Ha a bukott angyalra vonatkozik, akkor eredeti lakhelyére, ha a részegre, akkor egy jelképes mennybe. Mindenképpen abba az állapotba, mely őt a jóban rögzíti, és többé nem engedi a rosszba visszahullani. Mégsem a segítés emel felfelé. Hanem a rosszban vagy bűnben élő „bánata”. Ez a bánat pedig nem lehet más ebben a gondolati összefüggésben, mint bűnbánat. A bűnbánat kívül esik a segítő hatókörén, ám közreműködése ebben a lelki fordulatban is segítheti a rászorulót, a jóvá válni akarót. A bűnbánat „tündököl”: azaz valami szent, valami túli, valami isteni megcsillanása az emberen. És itt mintha a részeg emberrel vagy a bukott angyallal együtt maga az olvasó is a szentség világába érkezne. Megjelenik a „keresztvíz” keresztény szakrális képe, mely itt az örömöt jelenti. Az asszociáció szabályai szerint felerősödhet az olvasóban az evangélium mérhetetlen gazdag fogalma, mely Jézusra, munkájára, tanítására és áldozatára utal. Ám a költő ezeknél a szakrális utalásoknál megáll, és az értelem felől is megerősíti az élményt, amikor a „józan ész” hatalmáról beszél, mely a belátás, a megokolás révén szintén képes a lelket a jóban rögzíteni. A csúcspontot a „lelkesültség lázálmai” fogalma teremti meg, mely egyszerre jelentheti a szent lélekkel való telítődést és a szent látomásban való érzelemtelített, felhevült részesedést. Amiről itt szó van, az az örökléttel való borzongó, testileg, lelkileg megrázkódtató-átrendező találkozás, mely az emberlét egy határhelyzete, csúcsa, és nem teljesen bizonyos, hogy túlélhető… „Ha fáj is ez, ő biztosan kibírja” – zárja le pozitívan a költő e látomásszerű, fájdalmasan de mennyeien gyönyörteli jelenetet.
Az utolsó négy versszakban megváltozik a tematika és a hangulat is. A téma újra az emberi jelenség, most abból a szempontból, hogy a jó mellett miképpen tud illetve nem tud megmaradni a lélek. A jó dolgok, amelyek elérnek, vagy amelyeket magunk teszünk, „borús biztonsággal vesznek körül, / a nyugalomnak mindenki másképp örül, / megérteni egyik se biztos módszer”. Érezhető az elbizonytalanodás. Az eddigi hat versszak a határozottság hangulatát hozta, most ezt ellensúlyozza a költő. Ha a biztonság borús, akkor az elveszhet. Ha a megértés nem biztos módszer, akkor nem biztos, hogy eljut a tényleges megértésig. Nincs semmi, ami az emberi lelkeket a jóban stabilan megőrizhetné – ezt sugallja a versszöveg –, se a jó dolgok tapasztalata, se a racionalitás. „Jótetteink képe féltett állatokba zárva / ered nyomunkba, lesz üldözőnk, / mi rájuk mégis pisztollyal lövöldözünk, / mert mindegyikben ott a bűn, a durva lárva”. E részlet meglehetősen feladja a leckét az értelmezőnek. Annyi bizonyos, hogy a jó képeiben az ember meglátja a bűn lehetőségét, csíráját, és ez benne agressziót kelt. Ahhoz a korábbi gondolathoz kapcsolnék vissza, mely szerint nincs se tökéletes jó, se tökéletes rossz jelenség a világban. Hogy melyiket vesszük észre inkább, melyiket nagyítjuk fel, az azon a szemüvegen múlik, amit épp viselünk. Nem óvja meg a jó jelenségét és jó hatását az, ha túlnyomóan jó. Természetes és jogos emberi hozzáállás a bizalmatlanság, a gyanú. Természetesnek kell tartanunk azt is, hogy az élet saját maga óvása érdekében kénytelen erősebben figyelni és reagálni a rossz jelenségére, még ha az el is törpül a jó mellett. A rossz, az életünket fenyegető jelenségek elpusztítása azon az áron, hogy valamennyi, akár jóval több jó vele pusztul, nos, ez egyfajta életvédő önsebzésként is felfogható. Talán ezért írja Vörös István, hogy „a pelikán a végső titkokhoz közel / viszi áttetsző árnyékán a lelkünk” – ugyanis a pelikán legfontosabb jelzője éppenséggel az önsebzés. Hangsúlyozom, ezen értelmezések homályban tapogatóznak. Hiszen miképpen érthető az, hogy a jó képeit állatokba zárjuk, majd ezek üldöznek minket – mégis milyen céllal?, talán hogy jóvá tegyenek? hogy ránk kényszerítsék magukat? hogy tettekre sarkalljanak, holott mi csak élvezni szeretnénk az életet? –, és mi épp e jótett-állatokban látjuk meg a bűnt? Kinek a bűnét? Két – már korábban idézett – fogalom és jelenség merül itt fel, melyek a jótett lélekgyengítő pótlékai: az egyik a szórakozás, a másik az unalom. Mindkettőt egyfajta tartalmatlanság vagy tartalomvesztés jellemzi, mindkettő olyan lélekállapotot sejtet, melyben az ellenállás valamiféle kísértésnek problematikus.
Mindezen gondolatkifejezések az utolsó két sorban megfogalmazott végső tanulsága az lehet, hogy a jó, a jótettek világa az emberi lélek számára egyfajta maszkot jelenthet csupán. Amíg e maszkot szorosan az arca elé húzza a lélek, hogy az szinte eggyé válik vele, biztonságban van a bűn kísértéseitől. Ha viszont a jósággal való azonosulás, a jótettekben való szinte extatikus benne-lét meglazul, akkor a maszk mögül előtörnek olyan jelenségek, melyek ha túlsúlyba kerülnek, a Jó maszkját, az angyalarcot szemétre is dobathatják a lélekkel utat nyitva a zavaros kísértéseknek. „Az angyalarc mögül: előtörő zajok, / fények, eső és megváltás hideg csapása” – azaz a védő rendezettség helyett a nyitott anarchia uralma jön el. E rejtélyes sorok egy másik értelmezési lehetősége abból indul ki, hogy a megelőző sorok azt állították, szórakozás helyett „unatkozni volna néha jobb”, ha tehát az angyalarc és a mögötte rejlő jelenségek azért tudnak felerősödni, mert a szórakozás helyett az unatkozás kellemetlen csendjét választja az én, akkor ami itt zajként, fényként, hidegként, csapásként jelenik meg – mégis, mégis! –, valamiféle rendezetlenül ránk törő szentséget, „megváltást” hordoz…
Mi is az a szeretet?
Talán nem a legjellemzőbb vers a kötetből, de hogy e verscímben feltett kérdésre a válasz vagy pusztán csak egy lehetséges, költői, érzékeny válasz a legtöbb olvasót vonzza majd a verskötet fölé hajolni, abban biztos vagyok. A szeretet nemcsak a keresztény világ legfontosabb szava – bízvást megelőzi a mai kor kulcsszavát, az individuális szabadságot –, hanem általában minden közösségi-kulturális, emberi létezés alapszava. Lássuk, mit mond e mély emberi jelenségről Vörös István!
A szív csak hasonlat, a láthatatlan lélek
gyakran valóban megül a helyén.
Az élet volt az érzés kezdetén,
s ha ver a szíved, érezni is van esélyed.
A szív csak hasonlat. Szeretni jó,
a gyomorban, májban laknak a szenvedélyek,
s az agyban is, mikor megérted,
ami nem érteni való.
Hagyjad, hogy a vonzalom odarántson
a másikhoz, ha a teste miatt,
az se baj, szakadjon a pillanat,
s te ugorjál át az egész világon.
Vagy kényszerítsen valami, hogy folyton
csak egy valakire gondolj! De az
a valaki neked teljes világot ad-
jon, ő legyen, aki számít ezen a bolygón.
És hagyd, hogy elrabolja magányodat,
sírásra szoktasson, és nevetésre,
legyen neve egy fába belevésve –
és csinálj mást is, amit nem szabad,
nem bűn, hanem csak a bolondság,
a reszketés, a furcsa vonzalom,
ami felzaklat és boldoggá tesz nagyon.
Hogy szerelmes vagy, mások kimondják –
hogy szerelmes vagyok, kimondhatom.
Ez mindenhez a legnagyobb segítség,
nincsen unalmas és nincs beszakadt ég,
ha szeretsz, nincs fölötted hatalom.
„A szív csak hasonlat”. Ha a szív szót vagy a szív képjelet használjuk, arra szeretnénk utalni, hogy ’szeretünk valakit’. ’Szívem a tiéd’ – mondjuk. „A láthatatlan lélek / gyakran valóban megül a helyén” – a szív szónál fontosabb a lélek fogalma, mert a lélek az emberi lény szent középpontjára utal, bárhogy is értelmezi valaki. A szeretet tehát – akár a szívre gondolunk, akár a lélekre miközben kimondjuk e szót – az emberi létezés középpontjából ered, e gondolat teljesen egyezik az egyetemes kulturális hagyomány elképzeléseivel. A szerző még eggyel hátrább lép a szeretetről való gondolkodása során: „Az élet volt az érzés kezdetén, / s ha ver a szíved, érezni is van esélyed.” Ahová eljutott a gondolatmenet, az az élet maga. A szív is az életműködést szolgálja, és minden érzés, mely világban-való-létünket orientálja – és melyet a szívhez kötünk metaforikusan –, valójában az élethez köthető, az élet élését, jól élését szolgálja.
„Szeretni jó” – szól a második versszak fő tézise. E tézis azt sugallja, hogy ellentétben például a szenvedélyekkel, melyek ambivalensek, azaz lehetnek jók és rosszak helyzettől és hatástól függően, tehát értékük relatív, a szeretet valami abszolút jó. Az abszolút jó – ha van ilyen – megtalálása és rögzítése az egyes ember és egy kultúrát alkotó közösség számára is döntő jelentőségű, mint ahogy az abszolút jó téves vonatkoztatása valamire, ami lényege szerint ambivalens, szintén döntő és távlatos jelentőségű. Apróságnak tűnik, de érdemes a megfogalmazásmódot is megfigyelni: nem azt írja a költő, hogy ’a szeretet jó’, hanem azt: „szeretni jó”. Az első megfogalmazás megengedné azt az értelmezést, hogy szeretve lenni jó, ez utóbbi azonban egyértelműen egy aktív én-re utal, aki szeret, és azt állítja, hogy ez neki jó, tehát annak, aki szeret.
Eddig tart a vers bevezetője. A harmadik versszaktól megváltozik a beszédmód: már nem egy fogalom-jelenség meghatározása, leírása a legfontosabb – bár ez is fontos marad –, hanem az én-te viszony létrehozása, és a tanítás (felszólító módban). „Hagyjad, hogy a vonzalom oda rántson / a másikhoz”. A „hagyd/hagyjad” felszólító módú igealak háromszor is elhangzik. Mi ennek a jelentősége? A felszólítás ugyan a meghatározatlan te-nek szól, ez mégsem azt jelenti, hogy a lírai én utasítja a másik embert. Éppenséggel arra szólítja fel – talán önmagát is –, hogy hagyja a szeretetet hatni. Avassa az abszolútként felismert hatalmat istenévé, parancsolójává, útmutatójává. A szeretet az követeli, hogy az individuum különállása megszűnjön, hogy ketten alkossanak egységet. Ezt fejezi ki az „odarántson a másikhoz” kifejezés. Le kell szögeznem, hogy ott, ahol a szeretet az abszolútum és nem a szabad individuum, ott a szerelmes pár lesz a szent középpont, nem az egyén és nem is a közösség. Miért van szükség felszólításra vagy biztatásra? Miért nem elég a „vonzalom”? Talán éppen azért, mert nem szükségszerű és nem is magától értetődő, hogy a szeretet legyen az abszolútum, és amíg nem az, addig kérdés marad: miért az ő késztetését kövesse az egyén, miért ne valamely szenvedélyét? „Ha a teste miatt, az se baj” – e mondat jelzi, hogy lehet itt egy gát, egy baj-érzet: a ’csak testi vonzalom’ leértékelő gondolatnak a gátlása. Ezt oldja fel a lírai én: nem baj, a lényeg, hogy a szeretésnek ajtót nyisson az én, hogy „szakadjon a pillanat, / s te ugorjál át az egész világon.” Amikor szakad a pillanat, akkor törés keletkezik az időben. Ami addig természetesen folyt egy egyén életében, az hirtelen megszakad: a szeretet-szerelem vonzalmának megjelenése ilyen szakító erővel bír. Ahol szakadás van, ott rés – akár szakadék is – keletkezhet. Ezért lehet itt szükség ugrásra. Ám az egész világon átugrani: ez már egy abszurd kép. Bizonyos értelemben tagadja, azaz nemet mond a világra az egyén. Odafordul a másikhoz, és szinte kikapcsol mindent. „Vagy kényszerítsen valami, hogy folyton / csak egy valakire gondolj! De az / a valaki neked teljes világot ad- / jon, ő legyen, aki számít ezen a bolygón”. Az abszurd felbukkanása, az ugrás megjelenése, a világ szándékos elveszítése, és ugyanazzal a mozdulattal való gazdagabb visszanyerése emlékeztet Kierkegaard hitről alkotott nézeteire. A szerelem az abszurd erejénél fogva megtöri az idő természetes folyását, e szakadáson keresztül átfordít két individuumot úgy, hogy ezentúl egységet alkotnak, és ettől kezdve mint egység viszonyulnak mindahhoz, amihez eddig külön-külön viszonyultak: minden ugyanaz marad és minden megváltozik. Ebben az egymáshoz rántott állapotban megszűnik a magány – feltéve, ha hagyják a szerelemnek, hogy megszűntesse –, megszűnik az individualitás abszolutizálása. Sokkal erősebb érzelmek (sírás, nevetés) jelennek meg: ennek oka a két lélek közelsége. A közelség ugyanis olyan fokú, hogy gyakorlatilag az egyik én részben azonosul másik is, azaz a két én (kétszeres) érzéseit érzi mindkét szerető én.
Az ötödik versszak harmadik sorától olyan felszólítások vagy tanácsok jönnek, melyek egyrészt meglehetősen különösek, értelmezésre szorulnak, másrészt elhagyják az eddigi „hagyd, hogy” formulát. „Legyen neve egy fába belevésve” – mi értelme lehet ennek a rituális-jelképes jellegű cselekedetnek? A másik nevének megörökítése történik. Mivel a név a személyiség hívó szava, ekképp a lényegére utaló szó: ebből következően lényegének, azaz lelkének a megörökítését szolgálja. Másrészt, ha a fát élő fának képzeljük, és hozzákapcsolunk hagyományos jelképi értelmeket – ezt akkor tehetjük meg, ha a név fába vésését rítusnak gondoljuk –, akkor a fa valamiképpen a természeti teremtő hatalomra (életfa), a fába faragott név pedig jelképesen az Istennel (valami örökkel) szerelme-szeretete révén kapcsolatba lépő emberre fog utalni. A szeretet-szerelem ezt hozza: kapcsolódási igényt az élet teremtő lényegére utaló transzcendenciával. „És csinálj mást is, amit nem szabad, / nem bűn, hanem csak a bolondság, / a reszketés, a furcsa vonzalom, / ami felzaklat és boldoggá tesz nagyon”. Mivel a szeretet abszolút jó, ezért mindenféle szabály és tiltás fölött áll. Valójában minden szabály és tiltás őt, a szeretetet szolgálja – ezért válik lehetségessé, sőt, természetessé a nem morális szabályok megszegése: bizonyos szokások senkinek sem ártó áthágása. Mivel a szokások a közösségi lét szilárdító keretei, ezért az az egyén, aki a szeretet hatalma és ihlető kreativitása, játékossága révén magát abszolúttá teszi, és már nem alkalmazkodik a szokásokhoz, társas elvárásokhoz, a közösség szemszögéből bolonddá, bolondossá válik. Ez nem jelent kitaszítást, sőt, mások általi elítélést sem feltétlenül (bár az benne van a pakliban), hanem csak mintegy a közös létezés szerelmesek általi különös fűszerezését és furcsává avatását. A szerelmet átélő egyén számára pedig szabályok felett állást, furcsálkodásban lubickolást, esetleges enyhe értetlenséget, megítéltséget (durva nem lehet, hisz ártás nem történik), egyfajta felzaklatottságot, reszketést (újabb utalás Kierkegaardra?) extázist, felhevültséget hoz: ami a boldog állapot felső foka.
Amikor fába vésik egymás neveit, mintegy a természetnek illetve a természet titkos teremtő erejének vallja meg szerelmét a két lélek. Amikor a szokásokat megszegik, már a közösség tagjai – akik őket ismerik – is gyanút foghatnak, ám a szerelem teljessé válása akkor következik be, amikor ők és mások is nyílttá, köz-tudottá teszik és „kimondják”, hogy szerelmesek egymásba. A szeretet-szerelem jelenségének bemutatása e versben a következő folyamatábrát rajzolta fel:
az élet általi meghatározástól indult,
majd abszolút jónak nyilvánítással és a
konkrét vonzalom megjelenésével folytatódott, ezek után
a két lélek egymáshoz rántása,
az idő átszakadása,
az ugrás,
a világtól való elfordulás révén, a
másikra fókuszálás és
a világ visszanyerése,
a magány elveszítése történésein keresztül
az érzelmek felfokozódtak, majd
a természeti teremtő erőnek való titkos bevallás és
a szabályszegések következtek.
A belsővé tett abszolút jónak a megélése
a kreativitás bolondos elszabadulását,
reszketést és felzaklatódást hozott, mely elvezetett
a boldog extázisáig, végül
a kapcsolat nyílt vállalása lepecsételte a folyamatot.
Az elemzés-értelmezés végére érve tegyük fel újra kérdést, akkor tehát „mi is az a szeretet?” – „mindenhez a legnagyobb segítség, / nincsen unalmas és nincs beszakadt ég, / ha szeretsz, nincs fölötted hatalom.”
Mit hallgatsz el?
Miként a minta is kirajzolja negatívját, a beszélőt is hallgathatjuk úgy, hogy arra is figyelünk, amit nem mond ki. A figyelem fénybe von valamit, ám a fénybe vontnak mindig árnyéka is akad. Ha képes a beszélő az árnyékra is fókuszálni, akkor a világa yin-jang teljességét és egyensúlyát hozza létre. E fény-árnyék szemléletmódot Vörös István egyik költői erényének gondolom.
Mit hallgatsz el, ó, lelkem gazdag árnya,
egyébként is eltitkolt oldala énemnek,
ha csak rágondolsz a múzsákra,
kik szerinted nem is léteznek?
A nők elől a lélek, a szellem elmenekül,
mert felzaklatják, rabszolgaságba vetik,
megkötözve tartják maguk körül
az árnyékvilág minden árnyait,
az inspiráció persze megrészegít,
csak ne támadna belőle szerelmi ügy,
ami az élet-elrontásra jó ürügy,
de engem csak a belső titkok érdekelnek,
minden pletykát magamba szívok, elfelejtek.
Az igazságra sok tilalom létezik.
Három lépcsős vers-elemző értelmezésemet az „elhallgatás okai”-val kezdtem, a szeretet-szerelem jelenségével folytattam. Most következzenek ezen jelenségek árnyékai a teljesség kedvéért a teljesség igénye nélkül, emberien. Ha arra irányul a figyelem, amit elhallgat, ellentmondásba kerül az én: hiszen miképpen lehet szóvá tenni azt tartalmat, amit elhallgatunk? Ha szóvá tesszük, már megszűnik elhallgatottnak lenni! Ha lényegi vonása az elhallgatottság, akkor a szóvá tétel meghamisítja e lényegi vonását…
Ha amiről beszélünk, a figyelem fényébe vonjuk, akkor amit elhallgatunk, az a fénybe vont árnyéka lesz. Az elhallgatott valami: árnyék- vagy árnyszerű jelensége a létnek. „Mit hallgatsz el, ó, lelkem gazdag árnya, / egyébként is eltitkolt oldala énemnek”? Azt állítja a költő, hogy lelkének létezik egy része, amit „árny”-nak nevez. Ezt aktív hatalomnak érzékeli. Az árny aktivitása: maga az elhallgatás tette. Amit elhallgat, mintegy benne rejtőzik az árnyban: ettől gazdag, azaz nem kevés, amit elhallgat, amit nem enged a tudat felszínére, amit nem enged közre bocsátani. Az árny az énben lakik, ám az énnek az az oldala, mely otthont ad az elhallgatást végző árnynak, „eltitkolt”. Önmagát titkolja el az én tudatos figyelme elől kibújván. A költő e versben olyasmiről akar beszélni, ami önmaga tartalmairól hallgatni akar, sőt, önmaga létét is titkolja… Nem egyszerű!
A titkolásnak, elhallgatásnak egy módszere, ha valaminek a létét tagadja a tudat. Ilyen tagadott létező a költői énben a múzsa, a költőt alkotásra inspiráló hatalom. „Rágondolsz a múzsákra, / kik szerinted nem is léteznek”. A nem-létezőre való gondolás ellentmondása könnyen feloldható, ha a nem létezőt a képzelet alkotásának tekintjük. Mindazáltal marad itt valami rejtély: miért teremt a képzelet nem-létező jelenséget? E konkrét szellemi alkotás mélyén magszerűen lennie kell valaminek! A múzsa arra a titokzatos valamire utal, ami a művészi alkotást beindítja. Alkotás van, beindulás van, a hátterében valamiféle késztetésnek is lennie kell: a múzsa szó és jelenség erre utal, de hogy valójában mi indítja el az alkotást, rejtély marad.
„A nők elől a lélek, a szellem elmenekül” – folytatódik a vers. Az asszociáció a férfi alkotó figyelmét a múzsáról a nő jelensége felé fordítja. Az asszociációs kapocs a termékennyé válás-tevés ki nem mondott jelensége. Az inspiráció szellemi termékennyé tevést jelent. Ennek hasonlata a férfi-nő kapcsolat. Ugyanakkor a tényleges-valóságos nő jelensége, tapasztalata, a vele való kapcsolat riasztja a szellemet. Őt csak az inspiráció és az ebből keletkező alkotás érdekli. A menekülés oka a következő: a nők „felzaklatják, rabszolgaságba vetik, / megkötözve tartják maguk körül / az árnyékvilág minden árnyait”. Úgy tűnik, a szellem ambivalens – vonzódó-menekülő – állapotát éppenséggel és leginkább az árnyak okozzák. A nő az, aki képes az árnyakat felzaklatni és ilyen felzaklatott állapotban maga körül tartani, ez lehet a nő magnetikus hatása a szellemre e vers tanúsága szerint. Itt is, mint Vörös István sok más gondolatánál, ellentét feszül: a szellem menekül a vonzó-inspiráló hatás elől, vonzást és taszítást egyszerre él meg. A menekülés oka, hogy a vonzás túl erős. Viszont női (múzsai) hatás nélkül nincs inspiráció, nincs alkotás, ez viszont tétlenségre kárhoztatná az alkotó-kutakodó szellemet…
Eléggé kényelmetlen, nagy belső feszültséget okozó létállapot jön létre, ám – úgy tűnik – mégsem ez a legnagyobb gond, hanem az, hogy a nő megjelenéséből, vonzó hatásából „szerelmi ügy” keletkezhet. Mert a nő nem egy képzelet által teremtett múzsa, hanem egy valóságos lény, akinek személyes kapcsolódása lesz az alkotó szellemmel megáldott férfihez, és e kapcsolódásban vágy, félelem, akarat, elképzelések, közös programtervek ugyanúgy munkálni fognak, mint minden természetes emberi viszonyban. E valóságos lelki elemek a szellemet és az ént az életvalóság felé fordítják, ami azt is jelenti: elfordítják önmaga és önmaga lényegi feladata, a szellemi alkotás felől. Ráadásul egy valóságos szerelem az én számára mindenképpen nagyhatalom, mely igen alkalmas arra, hogy a komfortzónából, a felépített és stabil életkeretből kirángassa őt, azaz elrontsa a meglévőt valami homályos jövőbeli, képzeleti, instabil állapot érdekében: a szerelem „élet-elrontásra jó ürügy”.
Az alkotó-kereső szellemet azonban csak az árnyak érdeklik. Úgy akarja a nő múzsai hatását, a felzaklatott árnyékvilágot – mely saját én-jének eltitkolt oldalában is bizonyára felhevül – maga körül közel érezni, hatásában fürödni, megfigyelni, leírni, hogy közben azt, akinek ezt a hatást köszönheti, megfelelő távolságban tartja. Az árnyak gazdag, elhallgatott világa e hatásmechanizmus révén valamennyire aktivizálódik. A vers két utolsó sora azonban a vállalkozás nehézségeit emeli ki, és ebből arra következtetek, hogy az én itt és most bizonyos értelemben kudarcot vallott: nem derült ki a válasz a kérdésre: „mit hallgatsz el?”. Az elhallgatott tartalom e feltáró kísérlet során is végig megőrizte elhallgatott karakterét. „Minden pletykát magamba szívok, elfelejtek. / Az igazságra sok tilalom létezik.” A felejtés és a tilalmak feltörhetetlen pecsétekként nem engedték a lélek árnyait megelevenedni. Talán nem is az a feladata a titokba burkolózni szerető lelki árnyékvilágnak, hogy felszínre kerüljön, csupán annyi, hogy belülről feszítsen, inspiráljon…
Befejezésül engedjék meg, hogy bevalljam, e három-lépcsős elemző-értelmezésnek is van árnyéka, van elhallgatott, nem-megtörténtként megtörténő fonákvilága. Essék most e hiányról is néhány szó! Vörös István Nemet mondani című verskötetének hátoldalán a következőket olvashatjuk: „Olyan könyvet tart kezében az olvasó, amit riadt kényszerűséggel egyedülállónak nevezhetünk a világirodalomban. Megvalósítja a borgesi álmot egy meglévő mű újraírásáról. Ráadásul olyan könyvet ír újra, amit megírni se lett volna szabad. Baudelaire A rossz virágai című munkájáról van szó, mely eddig a legtöbb sötét foltot mutatta meg az emberi lélekben. Vörös újrakezdi az árnyékbontást, ugyanolyan formában ugyanazt a témát játssza versről versre, de mai tévképzetek segítségével és ellenében. Az olvasó jól teszi, ha maga mellé veszi Baudelaire kötetét, és összeolvassa a Nemet mondani darabjaival. Ha nincs kedve hozzá, igaza van, hisz az itteni versek mind árnyékai egy eredetinek, megismeri őket így is.” Írásomban nem utaltam Baudelaire-re, nem végeztem párhuzamos olvasást, így az összevetések is elmaradtak, részben lustaságból, részben ezirányú szakértelem hiányából, nagyrészt viszont azért, mert azt akartam, hogy a vers-olvasó-jelentapasztalat-megértés lényegi és komplex egységét ne zavarja meg semmilyen irodalomtörténeti, tisztán szellemi elágazás, kaland. Ezzel együtt meggyőződésem, hogy az idézetben felcsillanó – egy merész vállalkozó által majdan elvégzendő – összehasonlító elemzéshez jó alapokat nyújthatnak az enyémhez hasonló szoros szövegelemzések.
