Otthon
Itt van a tájhazám
a Bükk, a Zemplén
a Bodrogköz, Bodrogzug
ahol van egy falu
ahol van egy udvar
hatalmas kerttel
benne kerekes kút
és egy ól is, tehenek nélkül
és rajta van egy ház is
tízszer huszonöt méteres
vertfalú és kétszáz éves
és benne lakik a múlt
Az udvart felveri a gaz
haza kéne már menni
kaszálni, kapálni, ásni, gereblyézni
és elültetni végre a holnapot
mert még a tegnapelőtt is
és a kétszáz év ezelőtt is
ott van, minden sarokban
mindenhol a kertben
pedig a jövőt ide terveztem
ide álmodtam
Tavasszal visszajönnek a gólyák
nekem is lesz egy fészek
a villanyoszlopon
az udvaron óriás tanmariksa
így nevezik a falubeliek
a csúcsa átnéz a háztető felett
ezt a tamariszkuszt sose fogja
kóstolni balta éle, vagy láncfűrész foga
megmarad hírmondónak
meséljen a múltról s mutassa tüllágaival
merre van az ember igazi otthona
Körötte lesz a jövendőmondó kert
virágokkal és andalgókkal
hátul a gyümölcsfák között
szőlősorok futnak majd
és a konyhakertben az ágyások
tele lesznek friss zöldséggel
és este a ház mögött, a kút előtt
körbe ülve szalonnát sütünk,
a zsírt kenyérre csepegtetjük
paradicsom, zöldhagyma, paprika
sült krumpli lesz mellé körítve
és nyomtatónak sör vagy nagyfröccs
és nagy hallgatások közepette
amikor már mindenről beszéltünk
a csillagos esti csöndben
nézzük a tokaji kopaszt, a kút felett
ahogy mögötte nyugszik le a Nap
Három fertályóra csak a Tiszapart
öt perc a vén Dióér, lent a domb alatt
tücsökcirpelés altat el, a félméter
vastag döngölt falak közt minden álom
álom marad, nincs kocsizaj és fékcsikorgás
és hajnalban a nagy fehér uhu
átsurran a fenyőfám felett
és megy a nyárfaerdőbe aludni
hisz egész éjjel dolgozott
Van nagy lakásom, városi
zajos utcában, a harmadikon
ahol nincs lift, és a társasházban
minden nap egyre több a lépcsőfok
jövőre tán egy földszintesre váltok
két otthon, egy a zajban, s egyedül
a másik otthon, a csend falujában
ahol a kerti koncertteremben
tücsökzenekar hegedül
menni, maradni, nem menni, nem maradni?
shakespearei gondolatok gyötörnek
hol lenne jobb a hátralévő életemnek
Élőhalott maradtam, aztán
egy hosszú év után
a mennyből leszállt egy angyal,
mellém ült és megsimogatott
és elnevezett fehér oroszlánnak
pedig csak ősz vagyok s félig kopasz
a hajam bronzvörös volt kiskoromban
az angyal a közelemben, itt van
és azóta – élőhalottból – újra élek
repülni is repülnénk,
bár nekem szárnyam nincsen
de ő, az angyal, mégis kötve van
szent fogadalommal
marad tehát a vágyott, meleg otthon
a városi zaj s falusi csend között félúton
amíg egyszer majd az uhum után
el nem repülök én is
a nyárfaerdőbe, örökre elaludni
szárnyak nélkül lehet, sikerül mégis
Csak vele mi lesz, az angyallal
ha itt hagyom, tovább szenved
ha elviszem magammal
mi lesz a gyermekével?
mert magára őt nem hagyom
akkor vissza az egésszel
amíg nem tudom a választ
nem halhatok meg addig
ki kell békülnöm az éggel
hogy nyugodt legyen a jövőnk
mert újra ketten vagyunk már
ugyanakkor halottakat sem
hagyunk magunk után
nehéz a válasz, szinte lehetetlen
Az ember nem lehet telhetetlen
volt már élet előttünk, több is
a végefelé mind úgyis egybeolvad
jó volna tudni, a táblán mi a lépés
sötét kékségben nézem a teliholdat
Talán
Mennyi, de mennyi nagy idők
rövidek és végtelenül hosszak
mert megfogni sincs már erőnk
beléjük kapaszkodna a holnap
Hullik a szó az égből, hullik
bibliák olvassák a mennyet
nekünk csak bele kéne ülnünk
hogy oda kerüljünk, felvigyenek
Mi sikerülhet az Ige nélkül
próbálkozunk, csak magunk
aztán a végén jövünk rá
magunk alatt maradunk
Madár repül előttem
lehulló tolla után kapok
vele írom e verset magunknak
talán elolvassák az angyalok
