88 Megtekintés 9 Perc

„Sörrebormindenkor”, „Sörrebormailartkor”

Megnyitó Hernádkakon

A mail art sikere abban is keresendő, hogy ahhoz bárki csatlakozhat, aki affinitást érez az együtt-gondolkodásra és az önmegvalósítás bármely formájára. Így együtt. Profik és műkedvelők, a kézügyesség egyetemi szintjén alkotók, és az olyan, technikai képzettségükben az általános iskolában ragadt „elsőbálozók”, mint jómagam.
Ezekben az időkben, amikor szó szerint értve is minden fronton elhatalmasodott a brutális erőszakosság, a mail art egy olyan műfaj, amely üzeneteivel egyfajta láthatatlan mosolyhálót sző körénk, hiszen a kissé banális szójátékkal élve: a mail nem árt.
Ha lenne ráhatásom, előíratnám, hogy hadüzenetet – amennyiben manapság ez az intézmény még használatos – kizárólag mail art útján lehet joghatályosan közölni. Ugye, a posta mégiscsak lassabb, mint a manapság egyre többet alkalmazott drónok, nem is beszélve a nagy hatótávolságú interkontinentális rakétákról, és egy mail art alkotásnak feszültségoldó hatása is lehet, ami legalább egy kis lépés lenne az áhított békeidőkhöz. Ahhoz a békeidőhöz, ami az aszódi Podmaniczky-kastély termeit járta át augusztus 20-án. Lehet, Hrabal szellemének is volt köszönhető, meg a szobák kopottas padlózatán megpihenő, aranyló napsugaraknak, vagy éppen a mail art témájául szolgáló sörnek, ami álomalapításunk alkalmából százféle formában jelent meg a falakon. Az „álomalapítás” pedig nem elírás, hiszen Vajk először egy álmot alapított, s csak azután királyságot, amiből aztán Magyarország lettünk, no meg az „egymillió alkoholista országa”, ahol a permanens sírva vigadás abból az ezerszáz éve cipelt örökségből is adódhat, hogy István királyunk az ősi jussát követelő Koppány vezért az akkori szokásoknak megfelelően felnégyeltette, majd, mintegy korabeli brutális mail artként, az ország négy pontján kiszegeztette.
Egyébként is, nekünk magyaroknak, a sör nem éppen jó ómen – lásd Világos –, így inkább töményet és bort iszunk. Sörfogyasztásban csak 29. helyen állunk a világban a magunk hatvanöt literével, bár így is majd’ tíz hellyel előrébb állunk, mint futballválogatottunk a maga világranglistáján. De szerencsére még mindig Európához, annak is a közepéhez tartozunk. A képzeletbeli sörivási versenyt pedig kik is vezetnék mások, mint békebeli – vagyis inkább monarchiabeli – cseh barátaink, a maguk évi közel százötven literes fogyasztásukkal. Közép- Európa pedig masszívan képviselteti magát az első tízben…
Kis hazánkban inkább a „Sörrebormindenkor” igazsága dönti le az embereket, meg olykor a bennünket elnyomó hatalmakat is. Az íráshoz is inkább a bor ad ihletet, a festészethez és mindenfajta képzőművészethez lehet, hogy inkább a sör. No de a mail art melyik kategóriába sorolható? Nem az én tisztem eldönteni, de az mindenképp elmondható róla, hogy rebellis műfaj.
A rebellis magyar vér feltolulásának eklatáns példájaként, az idei alkotások borítékjait böngészve, szembejött egy bizonyos Kun Marcellának címzett küldemény, melynek átvételét az arra jogosult meghatalmazott megtagadta, ezzel is üzenve az emberi fajnak, hogy állnak még a vártán olyan karakánok – nevesek és névtelenek –, akik minden automatikus, szolgai igenlést és elfogadást megtagadnak, hisz nem tudhatják mi van a borítékban: hadüzenet vagy éppen békeajánlat. Ha felnyitják, van-e otthon a megemésztéséhez elegendő sör vagy bor. Épp ezért nem bontják fel, mert ez a mostani, egy amolyan minden-mindegy-kor, amit egy hrabali közép-európai kisembernek, legyen az akármekkora nagy művész is, befolyásolni képtelenség.
Erre csak egy kritikus létszámú, kritikus tömeg képes, akinek van józan értékítélete és józan belátása, ennek ellenére, vagy épp ezért folyamatosan úgy érzi: a jövője Európa közepén kilátástalan.
Aztán, ha egy korsó sörrel a kezében végiglátogatja a Podmaniczky-kastély termeit, a mail art küldeményeinek sokszínűségén átrágva magát, egészen a Hrabal kiállításig, ahol kortyol egyet a söréből, majd búcsúzásként biccent a százfelől rámosolygó Bohumilnak, és azzal a jóleső érzéssel indul haza, hogy talán mégis jó helyen van ezen a világon.
Aztán cirka negyven nap pauza vagy éppen pusztában való képzeletbeli bolyongás után, a Hernád melletti Kakon, több doboznyi mail art üzenetet bontogatva az egyszerű ember fia ráébred, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben rajta kívül még sokan gondolják így: fiúk és lányok, profik és amatőrök, szomorkások, vidámak, akik egyvalamiben hasonlóak: (vár)falakat lebontó képzelőerővel megáldottak, tehetségesek, attraktívak és fineszesek, ennélfogva a kedvességnek és a humornak van errefelé masszív fundamentuma, s ezáltal a talán még boldog jövőnek is. Még ha legtöbbször is, csak a mi saját bejáratú, közép-európai csökkentett habzású változatunknak.
Épp ezért mindenkit arra biztatok, nézzen körül a saját háza táján. Hiába súlyos, országos probléma, és teljesen megszokott a piálás e kis hazában, a nagy berúgások a mi sajátos kelet-közép-európai virtusunk kortárs lázadásai, ezért jobban belefér a kultúránkba, ha valaki minden nap megiszik három-négy pohárral, mondjuk a saját borából. Van alkesz a családjában? Alighanem van. Pontosabban a statisztika alapján várhatóan akad valaki. Szóljon neki is, mert jövőre is lesz mail art.

*Elhangzott a 33. Önök Kerték Spanyolnátha Kertfesztiválon, Hernádkakon, a Vidám Páva – Tompa Mihály Kultúrkert és Alkotóházban, 2025. szeptember 27-én

1964-ben születtem Miskolcon, földműves-gazdálkodó, kereskedő családban. Ebből a közegből sarjadt józan paraszti ésszel fűszerezett, igazságkereső, szabad lelkületem, amiből a mai napig táplálkozom hivatásomban és a civil életben is. Több helyütt, versben és prózában is visszatérek a családi gyökereimhez, mely egyik részről édesanyám testvéreihez, szabadlelkületű-vagabund nagybátyáimhoz kapcsolódik, akik kivételes testi erejű, szenvedélyes természetű, nagy munkabírású fickók voltak, nem kevés bohémsággal, furfanggal és öntörvényűséggel megáldva. Apai részről viszont kizárólag édesapámhoz kötődöm, aki egyke volt, és oldalági rokonaival sem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Apai nagyszüleimről csak rossz emlékeim vannak, miután elüldöztek minket abból a házból, ahol kisgyerekkoromat töltöttem, és nagyapámnak közvetve köze volt apám tragikusan korai halálához is. Édesanyámról pedig, aki önmaga is legalább egy kisregényt érdemelne, csak annyit: még nyolcvanhét évesen is sorba állítana egy francia idegenlégiós századot, és ha a képességeihez mérten továbbtanulhatott volna, nem én lennék az első értelmiségi a családban. Iskoláimról csak annyit: az általános iskolában és a Földes Ferenc Gimnáziumban is matematika tagozatos osztályba jártam, majd 1982–83-ban, tizenkét hónap – novelláskötetbe kívánkozó történetekben megélt – előfelvételis sorkatonai szolgálat után a Miskolci Egyetem jogi karán folytattam tanulmányaimat, melyet részben nyughatatlan természetem miatt, részben szenvedélyes szerelmeimnek köszönhetően kis késedelemmel, 1990-ben fejeztem be, közben – nem utolsó leckeként az élettől – letudva a még hátralévő hat hónap katonaságot is. Diplomámat 1991-ben szereztem meg, ezt követően 1993-ig egy családi vállalkozást működtettem, majd három évnyi közigazgatási joggyakorlat és a szakvizsga letétele után, immár huszonöt éve, hétköznapjaimat ügyvédként, mások problémáinak megoldásával töltöm – így akaratlanul magamnak is beszerzek néhányat – ennek ellenére úgy érzem, sikerült életvidám, kiegyensúlyozott személyiségnek megmaradnom. Az ügyvédi hivatás többek között problémamegoldásból, hitvallásom szerint még inkább a problémák megelőzéséből, hatékony kommunikációból áll. Mottóm: legyünk őszinték, és minden esetben gondosan válogassuk meg a szavainkat. Az írást sem célnak, hanem eszköznek tekintem a kapcsolatépítéshez. Érdekel a közélet, vagy fél tucat civil szervezetben vagyok vezetőségi tag, ezáltal is igyekszem felelősséget vállalni a környezetemért. Gyerekkorom óta érzékeny vagyok a világ fonákjára. A családi tragédiákból eredően hamarabb nőttem fel, amit most, őszülő halántékkal kompenzálok: folyton-folyvást görbe tükröt tartok a környezetem, olykor a világ elé is, holott jómagam sem vagyok hibátlan. Gyerekkoromtól fogva rajongok a lovakért. Közel tíz évig tartottam néhány lipicait, és volt cca. másfél hektárnyi szőlőm is. A kétkezi munka sem áll távol tőlem. Nem mondtam le arról az álmomról, hogy a közeljövőben legyen valahol egy kis parasztházam pincével, egy kevéske szőlővel, meg két-három lóval a domb aljában. Legjobban a szőlőhegyen tudok kikapcsolódni. A várost és a tömeget nem igazán kedvelem. Ezért örültem annak, hogy Miskolc polgármestere megálmodta a mintegy ezer pincét magában foglaló avasi pincesoron a hegygazda intézményét, amit azóta Magyar László barátommal együtt vezetünk. Remélem, lesz sikeres folytatása. A megbízásnak is, meg az írásnak is.