Kétségtelen tény, hogy az igazi ‘hazafiak’, az igazán elvakult, szélsőséges ‘nacionalisták’ itt vannak velünk, közöttünk. Egyszerűbben szólva, mi magunk vagyunk azok, mondja az egyik kolléga, órán, a szépírói kurzusomon. Merthogy micsoda képtelenség. Magyarul írunk verset, prózát, magyarul írjuk meg mindazt, ami körülöttünk van, amit gondolunk a világról.
Valóban, egyre egyértelműbb, hogy mindez szinte botrány. Negyvenöt év írás, költészet után – sajnos – elképesztőnek érzem, hogy ezen a nyelven írok. Magyarul írni, ma, a zavaros világunkban ennyire elszigetelt, magányos nyelven verset létrehozni, nos, ez maga az elvakult, fundamentalista, szélsőséges ‘nacionalizmus’. És, természetesen, valamiféle küldetéstudat, valami képtelen és nárcisztikus manír, amiről mondhatunk bármit, mentegethetjük akár, attól még nem lesz érthetőbb vagy elfogadhatóbb.
Magyar nyelven verset írni, prózát írni, eleve kudarc, eleve bukás. És ugyanakkor nemzetmegtartó tett. Csak kérdés, van-e értelme bármit is ‘megtartani’, van-e még nemzet, aminek a kultúráját és a hagyományait szolgálni kell, és adott esetben fel kell mutatni.
Mondják, nyelvében él a nemzet. A mi esetünkben ez mindenképpen így van. A kultúránk a nyelvében él, és azok, akik ápolják és szolgálják ezt a nyelvet, azok, akik magyarul írnak verset vagy prózát, azok ab ovo ‘hazafiak’, ‘nacionalisták’, egyszerűbben szólva, azok olyan ‘magyarok’, akik minden tiszteletet megérdemelnek/megérdemelnének a politikai hatalomtól, vagy éppen a ‘kormánytól’, ha van még ilyen.
Mindebből logikusan következik, hogy az a politikus, aki ‘magyarságról’ szónokol, az akkor és csak akkor mond igazat, ha önti a támogatást, a pénzt a magyar irodalomba, ha a ‘nacionalistáknak’, a ‘hazafiaknak’ vagyis a kortárs íróknak annyi pénzt ad, hogy legyen kedvük továbbra is ezen a magányos, elszigetelt nyelven írni, és ezzel megtartani, továbbvinni a nemzeti kultúrát. Mert nem a focisták, nem az úszók, és általában véve nem a sportolók, valamint nem is a meggazdagodni vágyó és hasznot nem nyújtó vállalkozók vagy üzletemberek, hanem csak a költők és az írók tartják meg, és szolgálják a magyar nemzetet. Mi vagyunk a magyar jelen és a magyar jövő. Mi, akik még mindig – eltökélten, elvakultan – magyar nyelven írunk.
Kreatív írást tanítani – magyarul – még a fentieknél is nagyobb képtelenség. A tanítás valamiféle jövőt feltételez. Mondhatom-e a magyar nyelven verset írni vágyó tanítványomnak, hogy igen, van jövője a magyar nyelvű költeménynek? Azt hiszem, becsületesebb volna azt javasolni neki, hogy írjon angolul. Teremtsen lírai életművet Shakespeare csodálatos nyelvén. Arany János – sajnos – ma már a múlt.
Azok a szerzők, akik a mostani összeállításunkban szerepelnek, a szépírói kurzusom hallgatói. Prózával vagy lírával foglalkozunk, hétről hétre, és közben műveljük, írjuk, és újraírjuk a magyar nyelvet. Megérdemelnénk valami komoly anyagi juttatást. Legalább egy NB2-es focista havi jövedelmét. Mi a nemzetet szolgáljuk azzal, hogy verset írunk magyarul. A focista meg nem szolgál semmit. Legfeljebb a saját zsebét.
Birovits Zsuzsanna, Hajnal Éva, Kartali Zsuzsanna, Kovács Marianna, Lantay Éva, Lazarev Oleg, Szolláth Mihály azok, akik itt, a Spanyolnátha legújabb számában helyet kaptak. Ők az igazi ‘hazafiak’. Magyarul írnak irodalmi alkotásokat. Micsoda képtelenség.
Az a politikus, aki ‘nemzeti érdekről’ beszél, de a magyar írókat és az irodalmi műhelyeket nem támogatja megfelelő szinten, az a politikus hazudik, vagy nagyon tudatlan. A harmadik lehetőséggel, miszerint nem hazudik, nem tudatlan, hanem ellensége a nemzetnek, amelyiket képviselnie kellene, nos, ezzel a lehetőséggel nem foglalkozom. De ez is benne van a pakliban, ahogy mondani szokták.
Fogadják szeretettel a Jelenlét Szépíró Kör, vagyis a Petőcz Íróakadémia hallgatóinak munkáit. Magyarul írnak, és ezért minden tiszteletet megérdemelnek.
202 Megtekintés
6 Perc
