Nyilas Atilla: Való igaz
Fekete Sas Könyvkiadó, 2025
Nyilas Atilla legutóbb 2010-ben jelentkezett önálló kötettel, olvasói tehát tizenöt évet vártak arra, hogy Való igaz címmel idén megjelent verseskötetét kezükbe vehessék. A könyvet különböző helyszíneken, több városban is bemutatják.
„Rettenetes, hogy a tényektől sose látjuk a valóságot” – mondja Rainer Maria Rilke, a prágai születésű osztrák költő. Rilke hűséges magyar olvasója pedig, a zseniális Pilinszky János továbbszövi a gondolatot. A tékozló fiúról szóló jézusi példabeszéd kapcsán írja, egészen pontosan a kisebbik fia visszatérésén örvendő és a nagyobbik fia keserű irigységén elszomorodó apa szájába adja a szavakat: „De te megkíméltél a tényektől, és megajándékoztál a valósággal.”
Ha elfogadjuk Rilke és Pilinszky gondolatmenetét, arra jutunk, hogy a tények önmagukban még nem állnak össze valósággá. Mi tehát a valóság, ha nem egyszerűen a tények összessége?
Itt ez a vaskos kötet, verseskötetnek legalábbis meglehetősen terjedelmes, amelyben a költő Nyilas Atilla sorolja, leltárba veszi a kisebb-nagyobb tényeket, mozzanatokat, árnyalatokat, tárgyakat – mintha egy másik költővel, Petri Györggyel együtt vallaná, hogy „az angyal a részletekben lakik”. Ezek a részletek lesznek maguk a szövegek, és a leltározás végén aztán a szerző gondosan rá is bólint mindenre, nyugtáz, helyesel vagy egyszerűen beletörődik. Ezt az egyértelmű rábólintást már a kötet címével is jelzi: Való igaz.
Mi kell hát ahhoz, hogy valami ne csupán tény legyen, hanem valóság és igazság? Mi szükséges ahhoz, hogy millió mozzanatra, tényre-tényecskére rábólinthassunk: való igaz?
A kérdésfeltevésem persze elhibázott – ezt nem pusztán én állítom, de a kötetből is kiolvasható. Mert nem ’mi kell ahhoz?’, hanem ’ki kell ahhoz?’. A lét-elfogadáshoz, amely nyugalmasságában is sugárzó, valakire, és nem valamire van szükség. Olvassuk csak:
„szinte belédobban tudatomba a bizonyosság,
hogy: Van Isten. Egyszersmind tudom, nincs
mitől félnem.”
Majd később így folytatja:
„és sok mindent
kész voltam, vagyok elfogadni, de azt az egyet
nem és nem leszek, remélem, soha, hogy amit
akkoron láttam, ne az lenne a világ igazi arca.”
Nyilas Atilla több mint száztíz versben tárja elénk, parányi részletekben azt, ami van. És ahol már túl parányiak a részletek, ott „nagyítóval is” megnézi „a fakó képet.” A Tankölteménye egyfajta amerikai filmes leltár, az Álomkamra című verse az esti lefekvés rituáléjának és magának az álmodásnak a mozzanatait veszi számba, az Egy doboz cigi pedig szálról szálra rögzíti minden egyes cigaretta elszívásának idejét. Karantén-hetirendjéből megtudjuk:
„Mindez miért érdekes? Mert el van
beszélve, érdekes maga a nyelv is,
de ami talán még érdekesebb: hogy így van,
a létezés, hogy egyáltalán van valami.”
„Szívem szerint folyton csak gyónnék” – írja, és nem egy versében valóban gyón is. Honnan tudhatjuk, mikor gyón, mikor nem? Onnan, hogy aki épp gyón, az nem pszichologizál. Aki gyón, nem kereshet magyarázatot a tetteire, sem genetikát, sem gyerekkort, sem semmilyen körülményt fel nem emlegethet, amely a tettét érhetőbbé, elfogadhatóbbá tenné. Mert az ember vagy felmentést keres önmaga számára, vagy átadja az egészet annak, akinél a bocsánat. Vagy magyarázom a viselkedésemet, vagy bánom a viselkedésemet – a kettő között a különbség ég és föld. A lustaságról című versében például ezt olvashatjuk:
„nem csinálok semmit egész évben.
Világéletemben lusta voltam,
rövidebb végénél szoktam megfogni a munkát.”
Curriculum nominis című költeményében sem vall kevésbé merészen:
„Veszélyes terep a névmódosítgatás –
ha az ember rákap, nehéz leállni,
olyan, mint a plasztikai sebészet.”
A név egyben identitás. A változó nevek változó identitást jelölnek, a több különböző név pedig az identitás rejtőzködését vonja maga után. Nyilas Atilla vagy a lírai alany – könnyű összemosni a kettőt a döntően egyes szám első személyben megszületett versek miatt – birkózik az identitás témájával nemcsak a névváltoztatás kapcsán, de származása kapcsán is:
„Enyhén csalódtam, hogy nem igazolódott
a választott néphez való tartozásom,
de kárpótolt a székely származás tudata.”
A kötet vége felé közeledve fel is merült bennem a kérdés: van-e összefüggés, és ha van, miféle összefüggés áll fenn a részletek lajstromba vétele és az identitás keresése között. Az az érzésem, van, és nagyon szoros. A költő vagy a lírai én mintha tudattalanul azzal a meggyőződéssel élne, hogy ha mindent számba vesz és rögzít, minden mozzanatot, történést, hangulatot, érzést, tárgyat feljegyez, abból végül valahogyan összeáll a személye-valósága, hogy mi és ki is ő. Igen, a végére megsejteni véltem Nyilas Atillát – vegyük valamennyi feljegyzett tapasztalatát egy-egy halmaznak, és a metszet, a közös halmaz, az, ami minden tapasztalatában benne van: ő maga.
