Tompa és Lévay a csízi medencében 

Jókaira várva, Seneca leveleiről diskurálnak

Ha húsunk romlik, 
ha bőrünk fonnyad is,
azért talpunk alatt felcsillan
a nyár, s az emberiség bús
balladájából kihallatszanak
néhanap az ünnep víg ódái –
szól Mihály,
miközben hű barátjával jódban-brómban áztatják csontjaikat, s lopva nézik a csízi medence túlsó partján Alice Masaryková barna szemeit és kislányos melleit.
– Ünneprontó nem kívánok lenni, s méltatásod is jólesik, nem tagadom, de bús ballada mégiscsak a lét, drága jó Mihály. Gyötrelmes, szüntelen munka a sok eltévedt lelket az erényhez vezető útra terelni. Mert mi az ember? Roncsolt s törékeny edény – válaszol Lévay a kétségbeesés nyers gesztusával. Tudod jól te is, Uj bajok zaklatnak, mielőtt a régiektől megszabadultál.
– Óh, barátom, hát elkezdted mégiscsak? Jól sejtem? Epistulae morales? Naphosszat elmélkedni az élet múlásán, ugyan mire való. Én szóltam jó előre, Seneca meglehet, korának legnagyobbja, de filozófiája kedélyállapotodat aligha javítja.
– Hasonló a hasonlónak örül, barátom— vágja rá rezignáltan Lévay, ki a napokban kezdett bele a XI. fejezet fordításába.
– Már megbocsáss, de Shakespeare jobban áll neked, Kata és Petruchio, hisz beláthatod magad is, kell olykor némi makranc, paródia, komédia. A fájdalom mindenütt velünk jár ugyan, de mintha elzsibbadna és elszenderűlne, midőn lelkünk, bár kényszerítve, más tárgyak felé irányúl — legyen hát ez a vezérfonalunk. Ünnepelni jöttünk, s ha szenvedéseinket a sztoikusok nem gyógyíthatják, enyhítse hát a jó víz, s a jó bor. Jöjj hát, demizsonom nehezen viseli, ha elhanyagolom, s koccintásra éppenséggel akad ma okunk.
Jókai is érkezik hamarost, ki a Miskolc-Fülek vasútvonalon épp kéziratát tisztázza, s olykor az ablakon át nézi, a Bódva-völgyének dimbes-dombos táján hogy sistereg a nyár. Tekintete elidőz Gömör tarajos szikláin, aranyágon kényeskedő piros gyümölcsön, Árpád-kori templomocskán. Majd, hogy hancúrozó gyerekeit elcsitítsa, különös történetbe kezd egy sebhelyes arcú fekete férfi. Hírhedt banditáról mesél, amire írónk is fölfigyel. Hogy megírja-e valaha a hallottakat, Isten tudja. Egynéhány szót lejegyez, s a cetli tetejére azt írja: Fatia Negra.

(1976, Kazincbarcika) író, költő, újságíró, esszéista. 2004 óta Miskolcon él. Önálló kötetei: Életszag — novellák (2017), Püski Kiadó, Budapest. Három buszmegállónyi boldogság — novellák (2019), Püski Kiadó, Budapest. Ásó, kapa, légypapír — novellák, szociográfiák (2021), Püski Kiadó, Budapest. Az Úr kertje kihűlt — válogatott versek (2023), Irodalmi Jelen Kiadó, Arad. Mint Jairus lánya / Like Jairus’ Daughter (poems translated by Márta Gyermán-Tóth) — magyar-angol nyelvű verseskötet (2024). AB-ART Kiadó, Budapest. Szépirodalmi munkáit megelőzően két riportkötete – Tárgyiasult gondolatok I.-II. (B.-A.-Z Megyei Önkormányzat, 2014, 2016) –, valamint egy dokumentumkönyve – Olaszliszka, egy lincselés naplója (Kairosz, 2010) – jelent meg. Novelláit, szociográfiáit, kritikáit, verseit, meséit a Magyar Napló, az Országút, a Bárka, a Parnasszus, az Előretolt Helyőrség, az Irodalmi Jelen, a Hitel, a Partium, az Agria, a Palócföld, a Spanyolnátha, a felvidéki Opus és a kárpátaljai Együtt folyóirat közli. A Magyar Írószövetség Észak-magyarországi Csoportja titkára, a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíjasa, a Magyar Művészeti Akadémia kommunikációs referense.