Jókai Mórt elsősorban a magyar próza egyik legnagyobb alakjaként tartjuk számon, ám pályájának fontos szála – a manapság kevésbé ismert – kapcsolata a színház világával, amely már fiatal korától kezdve vonzotta. A teátrumoknak nemcsak lelkes nézője és támogatója volt: maga is írt drámákat, vígjátékokat, s otthonosan mozgott színészek és rendezők körében is. A színház szeretete egész életét végigkísérte – hol inspirációként, hol közvetlen alkotói terepként, hol pedig a nemzeti kultúra egyik alappilléreként jelent meg számára.

Jókai Mór, az írófejedelem, aki 1825-ben született és 1904-ben hunyt el.
De ki ő?
Ki ismeri igazán?
Miként tanítható a mai középiskolásoknak?
Tanítható?
Vagy inkább megismerhető?
Ezek kérdések, amire kereshetjük a választ és keresnünk is kell, hiszen a jelen prózáját is meghatározza a Kárpáthy, a Baradlay család vagy éppen Tímár Mihály.
Jókai Mór szülei két egészséges gyermek után kétszer is elveszítettek egy-egy fiút, mindkettőjüket Lajosnak nevezték el. A harmadik fiút ezért a család kérésére már más névre keresztelték, így lett belőle Ásvai Jókay Móric, aki visszahúzódó gyerek volt. Szívesebben merült el a könyvekben a csínytevések helyett. 1831-ben, amikor először iskolába került, már folyékonyan olvasott. Tehetségesen rajzolt, az írói mellett a festészeti pálya is vonzotta. Amikor ezt az ember elmondja egy órán, akkor olykor a diákok azt mondják, hogy fura, vagy stréber. Az én kérdésem tőlük ilyenkor: stréber, fura, mert nem olyan, mint a többség? Aki nem olyan, mint a többség, az már fura? Aztán lassan megismerjük és rá kell jönnünk, hogy mi vagyunk a furák, hiszen ő látja jól a világot (talán).

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az évek során szerkesztőként, szöveggondozóként közreműködhettem, ha mondhatom így, Gáspár Ferenc műveinek születésében.
Azt hiszem, nem nagy meglepetés, hogy megszerettem az írásait. Ezért aztán elfogult vagyok. Esetleg már meg se tudom ítélni, hogy jók-e ezek az írások. Szerencsére ennek nincs jelentősége, hiszen a Hordó-díjat nem tőlem kapta, és még csak nem is az én érzéseim vagy véleményem miatt.

„A világ elátkozásával én ma várnék.” E mondatot tekintem Vörös István verskötete ajtajának. Ezen ajtót kinyitva válik lehetségessé illetve teremti meg a költő azt a különös szellemi teret és azt a termékeny időt, melyben a kötet versei lehetségessé válnak, melyek az alkotói folyamatokat beindíthatóvá teszik, hogy aztán egy egész világot kibontson abból a termő magból, mely művészi tehetsége és az embervilág találkozásától ihletődik.