Jókai Mórt elsősorban a magyar próza egyik legnagyobb alakjaként tartjuk számon, ám pályájának fontos szála – a manapság kevésbé ismert – kapcsolata a színház világával, amely már fiatal korától kezdve vonzotta. A teátrumoknak nemcsak lelkes nézője és támogatója volt: maga is írt drámákat, vígjátékokat, s otthonosan mozgott színészek és rendezők körében is. A színház szeretete egész életét végigkísérte – hol inspirációként, hol közvetlen alkotói terepként, hol pedig a nemzeti kultúra egyik alappilléreként jelent meg számára.
Az én színpadi életem című írásában büszkén veszi számba első találkozásait a színházzal, valamint fellépéseit a világot jelentő deszkákon: ,,Nekem is volt életem a „deszkákon”, én is rajongtam az előfüggöny titkaiért. (…) Hanem negyedfél esztendős koromban. Már ekkor csakugyan elvittek a színházba. Muszáj volt, nem maradtam el a kedves édesanyámtól, akárhova ment; színházba is el kellett vinnie. Víg darab volt az, de még vígabb lett attól, hogy én belekiabáltam a darabba, s ami megtetszett a beszédből, mind utána mondtam. Egy felkiáltásomra jól emlékezem. „Oh asszonyok! asszonyok!” Furcsa az, hogy ez még most is eszembe jut. Még az is, hogy valaki egy pogácsát akart adni, hogy elhallgattasson; de én nem engedtem a véleményem szabad kimondását egy pogácsával megvásároltatni; ami elég fontos adat megvesztegethetetlenségem bebizonyítására. – Hanem többször nem vittek el a teátrumba. Csak később, mikor már iskolába jártam, jutott az a feledhetetlen élvezet osztályrészemül, hogy elmehettem arra az előadásra, amit a kollégium nagytermében rendeztek a „belső emberek”. Csokonainak „Gerson du Malheureux” című darabját adták. (…) A harmadik színpadi előadás már – a sajátom volt. Sajátom a színpad, a színmű és a társaság. Conjugista diákok voltunk; Benke Kálmán (meghalt a múlt évben), Vörös Benő (most ügyvéd), Goda Sándor (elesett mint huszár), Szikra Ferkó (meghalt élte virágában) meg magam. Ez volt a társaság. Tízéves volt köztünk a legöregebb. A színpadot kocsiszínben állítottuk fel; kulisszákat is magunk festettünk. A színdarabot én írtam. A címe volt Hohenheimi Fridrik, vagy a meggátolt gyilkosság, szomorújáték öt felvonásban. Meg akarja abban egy gonosz nagybátya minden módon gyilkoltatni az unokaöccsét, hogy vagyonát örökölje; de őrködik afölött egy kegyes remete, s végre kiderül, hogy az a meggyilkolandónak elveszett apja, a gonoszság kiderül, az ártatlanság diadalmaskodik, a gonosz intrikus maga eszi meg a megmérgezett ételt, amivel az öccsét el akarta veszíteni. Mind benne volt ez abban a darabban. El is játszottuk mi azt szépen. (…) Innentül aztán hosszú idő telt bele, míg újra színpadot láttam. – Kecskeméten jogász voltam már akkor. Műkedvelő társaságot ütöttünk össze; előadtuk a főiskolai könyvtár javára először a „Szerelem és champagneit”, azután egy másik darabot, minek a neve nincs már a fejemben, hanem azt tudom, hogy én egy Selicour nevű bonvivánt játszottam benne. Igazán mondom, jól játszottunk!”
A vándorszínészek dicsérete
Diákévei alatt jó pár vándortársulattal találkozhatott. Az És mégis mozog a föld című regényében szeretetteljes iróniával ír a teátristákról, egyszerre rámutatva a színipálya dicsőségére és árnyoldalaira:
,,Ó az nagy úr, az a kóbor teátrista! Maga teszi magát azzá, ami lenni akar. Ostrommal foglalja el az országát, s övé az, amíg másikat nem foglal helyette. Nem esedezik diplomáért semmi doctorum collegiumnak. Ott a diploma a szívében, a lelkében, a hangjában. Adófizetője az egész világ, s még akkor is adósa marad, mikor már fizetett neki. Ahányan látják, annyian szerelmesek belé. És ő azt tudja jól. Dicsőséggel él és örök reménnyel. Aranyat eszik! Nem tartozik senkinek barátsággal, még a publikumnak sem. Ha egy helyen nem jól fogadták, odább megy, keres mást. A kritikus nem jár nyomában, mint az udvari színházak művészeinek; neki csak bámulói vannak. Nincs gondja a vagyonszerzéssel, nincs félelme a veszteség miatt. Ünnepelt ember, aki amellett boldog. És megérdemli, hogy az legyen. Olyan munkát végez, amit mindennap nyomban meg kell fizetni a sorsnak; mert utólagos jutalma nincsen. Elhagyja otthonát, nyugalmas pályakörét, hogy egyik városból a másikba menjen hirdetni az igét. És mit hirdet? Érzést, költői igazságtételt, nemes szenvedélyeket; megszeretteti a hazai nyelvet a nagyurakkal, megismerteti a hazai történelmet a köznéppel. Ó, az a vándorkomédiás többet tesz egymaga, mint a pap, rektor, bíró, vármegye és a Tudós Társaság együtt. Azért én bolondja vagyok a vándorkomédiásnak, s nagyon meguralom, ahol találkozom vele. (…) a nagyasszony annál inkább sietett e hatást lehűteni azzal az észrevételével, hogy ,,az igaz, hogy elég nagy úr a vándorszínész, amíg fiatal és szeretik – de hát mikor megvénül?”
– De hát nem vénül meg.
– Hát mit csinál, hogy meg ne vénüljön?
– Segít magán. Mikor veszi észre, hogy ereje fogy, s bajai nehezednek, segítségül hí valakit, aki terheit segítsen emelni, s az a valaki a bor. Iszik, ha baja van; ha még több baja van, még többet iszik; míg utoljára annyit iszik, hogy minden bajának vége lesz, s meghal. De megvénülni nem engedi magát. Akkor aztán szépen elmarad valahol, s senki sem alkalmatlankodik neki többé még csak emlékkő állítással sem, mint más híres embernek, hanem békében hagyják aludni.”
A fiatal Jókai legjobb barátja is egy vándorszínész volt: Petőfi Sándor. Az írónak köszönhetjük, hogy rögzítette Petőfi előadóművészi képességeit, s a későbbi téves ítélkezésekkel szemben korát meghaladó színészként jellemezte: ,,…alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott parodiázni. Ha most támadna hasonló: kitűnő színész lenne belőle; de az ő korszakában maga az irodalmi válfaj is hiányzott (…) magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni még a leghíresebb magyar színművészek között is csak kettőt ismertem, aki ehhez jobban értett Petőfinél (…) Petőfi hangját a sok éjjelezés, s különösen a szakadatlan dohányzás tompává, érctelenné tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól ment és bensőségteljes volt…”.
Az íróbarát szerint Petőfi szerepeit ,,tagadhatatlanul saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat…”
A színész-költő közreműködött Jókai első darabjának születésében is: a Kecskeméten pályázatra írt Zsidó fiú című drámáját a városba érkező Petőfi másolta le, hogy beadhassák. Köszönetképp Jókai lefestette Petőfit.
A hazafiság színpadi jelenetei
A pályadíjat ugyan nem Jókai nyerte, de ez nem vette el a kedvét a színdarabírástól. A következő években a legnépszerűbb műfajok felé fordult: írt népszínművet, rémdrámát (A két gyám, A hulla férje). Majd jó ideig a hazafias, történelmi dráma lett a színpadi műfaja.
1852 novemberében mutatták be a Nemzeti Színházban a Dalma című, ősmagyar tematikát feldolgozó művét: a címszereplő avar fejedelemlányt Jókainé alakította, aki innen kezdve férje valamennyi művében fellépett. A darabot országszerte bemutatták, de a premiert követő előadások közül csak az 1890. június 14-i Budai Színkör-i bemutatót tartja számon az irodalomtörténet: a címszerepet ugyanis az a Nagy Bella alakította, aki nem sokkal később nemcsak e szerepben, hanem feleségként is átvette a stafétát Laboralvi Rózától.
Az 1850-es évek közepe több magyar történelmi esemény feldolgozását hozta: a Könyves Kálmán-t 1855. december 18-án mutatták be, a Dózsa György 1857. november 3-án Egressy Gáborral a címszerepben került színre. Az 1860. március 29-én színrevitt A szigetvári vértanúk lett az egyik legsikeresebb Jókai-dráma. Népszerűségét mutatja, hogy a következő években a nemzeti öröm- és gyászünnepek állandó színdarabja lett. A mű két szálon fut: a várvédők önfeláldozását feldolgozó történeti téma hazafisága mellett a színpadról elhagyhatatlan szerelem – a magyar Anna és a török követként visszatérő egykori szerelmének konfliktusa – hozza be a romantikus színt. Zrínyi monológja jól tükrözi a kor múltra, jelenre, jövőre egyaránt figyelő nemzeti érzületét: ,,Jól ismerem szultánod bosszúját És szörnyű módját azt kitölteni. Nem kétkedem, hogy vesztes én leszek. Nem kétkedem, hogy ő hatalmasabb, De e helyen megállok szembe vele! Nem a kétséges győzelem hitében, Nem a jutalomért, mit nem áhítok. Nem hír után csapongva, nem bosszúbók De hogy maradjon fenn dicső neve A honfi szent erénynek, hogyha egykor Tagadni mernék azt korcsfiak. Olvassák akkor vérrel írt sorokban, Hogy voltak hajdan férfiak, kik egy Veszendő hazáért halni tudtak, S mit kimondtak büszke, nagy szavakkal, Azért megálltak és elvesztenek.”
A Zrínyi-dráma után másfél évtizedig nem ír színdarabot. Csak 1876-ban jelentkezett új színművel, a Miltonnal. A szokatlan témaválasztás hátterét így tárta fel Mikszáth Kálmán: „Ő (Jókai) úgy bánt a maga tehetségével, ahogy szeszélye hozta. Nemcsak a múzsákra hallgatott, nemcsak az irodalomtörténetnek írt, hanem sokszor jótékonyságot, sőt még alamizsnát is költői tehetségének kincstárából osztogatott. Milton c. darabját például abból az ötletből írta, hogy egy megvakult németországi színész azzal a kérdéssel fordult hozzá: tudna-e olyan drámát írni, melynek főszerepét egy vak ember eljátszhatná. Eszerint Jókai ennek a megvakult színésznek kedvéért választotta volna hősül Miltont, az Elveszett paradicsom vak költőjét. De vak embert dráma hőséül választani nagy feladat. Active nem is igen vehet részt a cselekvényben, Jókai színművében Milton megtagadja leánya kezét egy királypárti lovagtól, mire ez bosszút esküszik, el akarja csábítani a vak költő ifjú nejét, de terve keresztülvitelében Milton leányának vőlegénye akadályozza meg, párviadalban megöli. Maga Milton, csalódva neje szerelmében, fájdalmának lesz áldozata. Ez sem igazi dráma, inkább egy dramatizált regény hatását kelti. A műben sok szép gondolatot olvashatunk csillogó költői nyelven. Miltont 1894-ben Londonban is előadták.”
Prózából dráma
Az 1870-es évek végétől kezdődik a regényadaptációk korszaka. A Szép Mikhál című dramatizált regényt 1877 tavaszán mutatták be a Nemzeti Színházban. 1881-ben az Arany ember-t írta színpadra, ami a legidőtállóbb regényadaptációja lett. 1885 októberében két prózai műve is színpadra került: Pesten a Fekete gyémántok feldolgozása, Bécsben, a Theater an der Wienben pedig a világsikert hozó Cigánybáró Strauss zenéjével, ami operettszerzővé is tette. A daljáték keletkezése jól tükrözi az író lelkes, odaadó személyiségét: Jókai sokoldalúan kapcsolódott be a zenés előadás létrehozásába. A keringőkirály titkárának, Schnitzernek ,,köszönhető”, hogy a közvélemény úgy tudja, Jókai csak a kisregényét, a témát adta a sikerhez. Valójában az író jó pár drámával a háta mögött maga írta az operett szövegkönyvét, melyet Schnitzer csak a dalszövegekkel egészített volna ki. A zeneszerző által kért szövegkönyvi változtatásokat a távollevő Jókai helyett érthető módon a titkár tudta azonnal végrehajtani, aki így szép lassan a sajátjaként kezelte és hirdette a darabot. Jókai emellett felajánlotta, hogy magyarországi cigánydallamokkal is megismerteti Strausst, s a karakterek megrajzol(tat)ásában is szerepet vállalt.
A Népszínház számára készített fordítást ugyan nem Jókai jegyzi, ám az író szerette volna, ha a keze nyoma ott rejtőzik a magyar színpadi szövegben: amikor a librettó fordítója megmutatta Jókainak a szövegváltozatot, az író kérte, hogy az egyik tercettet – a nyilvánosság tudta nélkül – ő maga fordíthassa le.
A Cigánybárónak ráadásul kultúrtörténeti jelentősége is van: a kiegyezés operettjeként is szoktuk emlegetni, hiszen az osztrák és magyar kézfogás látványos színpadi propagálása is volt a bemutató, amely utat nyitott a Monarchia későbbi – Lehár Ferenc és Kálmán Imre – által jegyzett közös bécsi-magyar darabjainak.
Írások a színházról
A színpadi életmű különleges ikerdarabjai a magyar színészet százéves jubileumára írt Thespis kordéja és a Földönjáró csillagok című darabok 1890-ből. Jókai a Pesti Hírlap szerkesztőjének írt, a lap tárcarovatában közzétett levelében tárta fel a két színmű keletkezéstörténetét. „A múlt tavaszon leereszkedik hozzám a Parnasszusról a nemzeti színház igazgatója, Paulay Ede… Azt mondja: az idén lesz az első nemzeti színházi előadásnak Budán a százéves jubileuma, azt a nemzeti színháznak is meg kell ünnepelnie. Minthogy én vagyok a legrégibb ünnepi prolog-varga: varrjak neki erre az alkalomra egy darabot… A hőse Kelemen László legyen, az első budai magyar színtársulatnak a rendezője… így született meg a darab, a címe: „Thespis kordéja”. Leírtam én abban korhíven az első színésztruppnak minden mizériáit, ínséggel, szégyennel való küzdelmét, összekéregetett requizítumait. Fellengző lelkesedésének szárnyát szegő prózai ellentéteit, a furcsa maecenásokat, a még furcsább publikumot, az intrikáló német direktorokat, a buta filisztereket, a betyárkodó imádókat, az ostoba censort és az egymás közt veszekedő, intrikáló komédiás hadat, ahogy azt a magyar színészet történetében adatokkal igazolva találtam. S ezek közül aztán mint tiszta ideálok emelkedtek ki Kazinczy Ferenc, a költő, Kelemen László, a színész, Moor Anna a művésznő alakja. Elvittem a kész darabot Paulay komámhoz. Egy hét múlva visszajövök, addig legyen szíves elolvasni. Egy hét múlva visszamentem hozzá. Az én kedves komám szörnyű keserű-savanyú ábrázattal fogadott. – Jajh! Kedves komám! Hiszen a darabnak eléggé darab volna az, de nem jubiláló darabnak! Hisz ez csupa sóból van. Ezzel az elsózott darabbal csak nem örömünnepelhetjük meg a színészet százesztendős jubileumát.”
Jókai – valószínűleg a magyar színház melletti elkötelezettsége miatt – nem veszítette el a kedvét, s maga vetette fel, hogy megírja a darab ,,cukros” változatát, amely „csupa kandírozott lelkesedésből, nemzeti dicsekedés libtáriumából, jobb jövő reményének lépes mezéből, a győzelmes újraébredésünk múltjából van megteremtve”.
A Földönjáró csillagok alkalmi ünnepi darab maradt. A Thespis kordéja egészen 1976-ig várta bemutatását, amikoris főiskolai vizsgaelőadásként került színre, majd öt év múlva az önállóvá váló budapesti Katona József színház nyitó előadásaként ment Thália szekerén címmel. Egy évtized múltán, 1990-ben Egerben Kompolthy Zsigmond átiratában adták, majd 2008-ban a kecskeméti Katona József Színház új vezetése választotta indító produkciónak.
Jókai színpadi bemutatóinak ellentmondásos fogadtatását, az ünnepi díszbe burkolt bukásokat az író fogadott unokája, Feszty Árpádné Jókai Róza így jellemezte visszaemlékezésében: „Azok egészen különös bukások voltak. A publikum tombolva hívta, ünnepelte, vastaps őrjöngő éljenzés ünnepelte az embert, a regényírót, az ünnepelt alkotót – de a darab megbukott”. A színpadi kudarc okait Perényi József irodalomtörténész a következőkben látta: „E művek közös tulajdonságai, hogy magukon viselik eredetüknek és eredetük hiányának nyomait. Ami a közönséget gyönyörködtette bennük, az a költő nagy mesélő ereje volt. A regények bája mentette meg a drámákat. – Hogy ezek a dramatizálások miért nem sikerültek? erre a kérdésre így felelhetünk: mert Jókai a jellemzés terén és a megokolásban a leggyengébb, márpedig a dráma lényege ezeken alapul. Jókai a dramatizálással tulajdonképen megtépázza regényeit. Regényeinek legfényesebb részei semmivé válnak a drámákban.. Valamennyi dramatizált regénye közül csak egy, Az aranyember tartotta magát a színpadon, a többi (Dalma, Szép Mikhál, A fekete gyémántok, A bolondok grófja, Keresd a szívet! és Helvila) néhány előadás után lekerült a műsorról.”
Jókai színház iránti elkötelezettségét azonban nem kezdték ki a hamar süllyesztőbe került színpadi alkotások. Sokoldalúan volt szerzőként jelen a kulisszák világában: színikritikusként, színházi tudósítóként működött Kakas Márton néven aVasárnapi Újság hasábjain. Halála után adták ki színháztörténeti munkáit: A magyar színészet hőskora 1913-ban, A Nemzeti Színház múltjából című kötete 1914-ben jelent meg.
Népszokások a magyar színészek országából című írásában szép magyarázatát adja a magyar teátristák iránti elkötelezettségének, nem múló figyelmének, s példaként állítja írótársai elé e zárt közösség erkölcsiségét: ,,egy külön népről beszélek, melynek életmódja, lelkivilága, szenvedélyei, szokásai eltérnek a többiektől; egy olyan saját országról, melyben esztendőkig lehet utazni, mint Afrika belsejében, s új dolgokat beszélni a látottakból, hallottakból.
Én, ki e sajátságos országban mint turista több esztendőn át voltam szerencsés utazni, feljegyeztem nehány emlékezetre méltó dolgot e kis respublika belső életéből, mely, úgy hiszem, fogja annyira érdekelni közönségünket, mint az útleírások a kafferek között. (…) Legszebb vonása e kisded népnek az egymáshoz való ragaszkodás, mely szerint mindenki bele tudja magát élni a közös érdekekbe, s bármennyire szemközt álljanak is a magánosok életkérdései: az egyetemes főérdek, a kis országocska jobblétének kérdése, mindenkit egyaránt hevít, ingerel, vagy csüggeszt; aki ez érdekek ellenében áruló, aki színfali híreket hord szét, aki más társaságot keres, s övéit megveti, aki hírlapokba viszi panaszait, s társaira uszítja az újdondászatot, annak aztán megkeserült az élete; az üvegszobában lakik, melynek minden titkát keresztül-kasul látják, azt minden lépten-nyomon ellenző ösztön fogadja, míg vagy meg nem tér, vagy meg nem törik. Ellenben hű ragaszkodást tapasztal társai részéről, aki szorgalom, ügyszeretet, feláldozó tehetség, türelem által magát kedvessé tevé. (…) A színészek közt uralkodó társas szellem, szíves kedély, közérzület példája vajha irodalmi köreinkre is lenne hatással; ahol élünk, mint a széthullott kéve, ki-ki önmagának; három ember nem jön össze, aki egymásnak igaz barátja volna, s ha ki-ki önmagát nem szeretné nagyon, elmondhatná, hogy senki sem szereti. Mi nem szeretjük azt, akinek jó dolga van köztünk; elfeledjük azt, akinek rosszul megy a sorsa; a kisebb gyűlöli az erősebbet, a nagyobb megveti a gyöngét, építi a kínai falat minden osztály maga körül, s nem bocsát magához, és nem közeledik; még az elhunyt dicsőbb pályatársak magasztalásában is kevesebb a holtak iránti kegyelet, mint az élőknek tett szemrehányás; pedig bizony ránk is illik a költő mondása: „Ha ölnyi téren hírem és magam bőven tanyázunk, mért e hosszas út?…”
A szeretet és a tisztelet kölcsönös volt: 1871-ben, az Első Magyar Színészkongresszuson Jókai Mórt a Központi Kormánytanács tagjai közé választották. Az Országos Színészegyesület pedig 1894-ben örökös és tiszteletbeli dísztagjai közé emelte…
