Bronzpatina, sárguló papírok, fakuló emlékek 

Írói, költői hagyatékok sorsa Nagyváradon

Nagyvárad a múlt századelőn jelent meg fontos helyként a magyar irodalom térképén, igaz, akkor már, elsősorban a Holnaposok fellépésével – közel egy időben a Nyugat indulásával – az irodalmi centrummal próbált versenyre kelni. Úgy, ahogy tette ezt a korabeli váradi sajtó is, a Pece-parti Párizsban egy időben időnként öt napilappal vetélkedve az olvasókért (Nagyvárad, Szabadság, Nagyváradi Napló, Tiszántúl, Nagyváradi Friss Újság). Nyilván, ez a megpezsdülés adódott a századfordulón robbanásszerűen fejlődő város helyzetéből, mindazon folyamatokból, amelyeknek aztán az első világháború végén az impériumváltás vetett véget. Igaz, tegyem hozzá, akkor, 1919 után az új fogalomként megjelenő romániai magyar irodalom indulását két nagyváradi irodalmi lap, a Magyar Szó és a Tavasz rövid életéhez kötik az irodalomtörténészek. Egy évtizeddel később az Erdélyi Magyar Írói Rend (EMIR) működése is javarészt váradi hátterű, Berde Mária és Tabéry Géza által. A városban persze korábban is éltek magyar írók, a reneszánsz korából elég Janus Pannoniust említenem, akinek – s ezzel lassan rákanyarodok témámra – sem szobra, sem emléktáblája nincs a városban, igaz, egy jelentéktelen utca viseli a nevét. A korábbi nagyok közül Csokonai is érdemelne emlékjelet, aki élete utolsó időszakában járt Váradon, ahol a Rhédey grófnő temetésére írt, A lélek halhatatlansága című költeménye született. A verset el is mondta, Váradon beszerezve súlyos és végzetes tüdőgyulladását.

Visszatérve a Holnaposokra, emlékezetük, kultuszuk ma is élő, nyilván elsősorban Ady Endre miatt, akinek emlékmúzeuma, szobrai, emléktáblái vannak a városban, a legnagyobb váradi magyar középiskola névadója is. Legutóbb a 153 éve született Lédával közös szobrát avattuk a Stern-Brüll-ház (ma használatos nevén Léda-ház) előtt, bronzalakjuk egy padon üldögélve figyeli a Fő utca forgalmát. A szobor a városba látogatók egyik új célpontja lett. A figyelemből jut az Ady árnyékában maradt Holnaposokra is, gondolok elsősorban a Váradhoz közvetlenebbül is kötődőkre: Emőd Tamásra, Dutka Ákosra vagy Miklós Jutkára. (Adyról szólva mindenképpen szóvá kell tennem, hogy a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum az elmúlt években szinte teljes mértékben eltűnt a város irodalmi-kulturális életéből, néhány éve még ott mutattuk be Péter I. Zoltán a költő életét a teljességre törekedve felölelő háromkötetes művét.)
A már említett, 135 éve született Tabéry Géza a váradiaknak azért jelentős, mert egész élete, munkássága a városhoz köti, ráadásul jelentősebb prózaírónak gondolom, mint amilyenként az irodalmi köztudat nyilvántartja. Néhány hónapja egy véletlennek köszönhetően száz oldalnyi anyag került elő Tabérytól, ám nem klasszikus módon a hagyatékából, hanem a nagyváradi állami levéltárból, méghozzá egy, az íróhoz semmi módon nem kapcsolható dosszié lapjai között. Az anyag feldolgozását, publikálását elkezdtük, az 1957-ben Adyról írott, minden bizonnyal közöletlen tanulmányát Albu-Balogh Andrea tanárnő (PKE) felvezető tanulmányával. A Tabéry-életművel, hagyatékkal érdemes rendszeresen, programszerűen foglalkozni, művei újrakiadásával, kiállítások szervezésével. Ennek érdekében levélben kértünk segítséget a Petőfi Irodalmi Múzeumtól, várjuk az érdemi választ.

Egy másik fontos huszadik századi váradi író, költő Horváth Imre, A sárga ház szerzője, Kányádi Sándor vagy Hubay Miklós kedvenc költője, a négysorosok mestere, akinek a hagyatéka sok érdekes anyagot kínál a kutatóknak. Imre bácsi 1993 áprilisában halt meg, éppen a magyar költészet napján, ezt követően a fiától a teljes hagyatékát sikerült megvásárolni, bútorai, használati tárgyai, festményei, kisplasztikái, könyvtára mellett természetesen fényképei, levelei és kéziratai tartoztak ebbe a körbe. Az utóbbi években a Partiumi Keresztény Egyetem magyar szakos hallgatói segítségével folyamatban van az anyag rendszerezése, digitalizálása, publikálása, előkészítése kiállításokra. A május 3-án a felújítást követően újranyitott Léda-ház kultúrtérben a Horváth Imre Emlékszobát is újra látogathatóvá tettük. Érdekes része a hagyatéknak a költő ifjúkori szerelme, Diamandi Viktória költőnő mintegy hatvan levele a harmincas évekből. A levelezés egy részéről ez év tavaszán államvizsga dolgozat is készült. Sajnos a Horváth-hagyatékban eddig nem találtunk eredeti anyagot Erdélyi Ágnessel kapcsolatban. Radnóti féltestvére a holokauszt előtti időben települt vissza Nagyváradra, ahol baráti, szerelmi kapcsolat fűzte a költőhöz.
Ide tartozik, hogy az elmúlt évben, a holokauszt 80. évfordulójára két könyvet publikált a Holnap Könyvek Kiadó, s mindkét esetben írói hagyaték-feltáró munka előzte meg a kiadást. Simon Magda, aki az ’50-es, ’60-as években erdélyi magyar újságíróként volt ismert, 1944-45 fordulóján egy németországi lágerben írt titokban verseket, ezek gépirata nemrég került elő több évtizedes lappangás után egy családi költözés idején. Közel egy időben Simon Magdával egy másik németországi kényszermunka-táborban egy másik fiatal váradi nő, Harsányi Zimra naplójegyzeteket írt, a ’60-as években Magyarországon ebből megjelent könyvet adtunk ki újra új jegyzetanyaggal. A Harsányi-életmű kutatása azóta is zajlik a Göteborgban élő Sall László kezdeményezésére, s e kutatómunkát különösen érdekessé teszi, hogy az írónő az ötvenes években Ana Novac néven román íróként vált ismertté, később Franciaországban franciául publikált ugyanazon az írói néven.

A jelen felé közeledve az írói hagyatékok gondozása kapcsán általános tapasztalat, hogy ezeknek az anyagoknak a megőrzését, az írók emlékének ápolását olykor maguk a leszármazottak, a jogok örökösei képesek néha a legjobb szándékaik mellett is akadályozni. Megesik, hogy családi viták hátráltatnak, máskor a nemtörődömség, de az is előfordul, hogy egyszerűen nem egyértelmű, ki, kik gyakorolják a jogokat. Időnként irreális anyagi feltételeket támasztanak ahhoz, hogy a hagyaték kutatható, publikálható legyen. Egyébként hasonló jelenség figyelhető meg a nagyváradi képzőművészek hagyatékai kapcsán is.

A közelmúlt váradi magyar irodalmi életének egyik legismertebb alakja Gittai István. Neki még az életében megjelent minden fontos írása, előbb kétkötetes versgyűjteménye Utu rea, majd rövidprózái Csordultig lebegéssel címmel. Halála után a Várad folyóirat mint önálló kulturális közintézmény javaslatára szülőfaluja, az észak-bihari Tóti község művelődési háza az önkormányzat döntésével felvette a Gittai István Kulturális Központ nevet, bár ennek ünnepélyes felavatása tudomásom szerint még nem történt meg. Sajnos, értékelhető kulturális élet ugyanannyira nem jellemző a helyre, ahogy más, hasonló községek, kisvárosok művelődési házaira sem. Az épület könyvtárában a család adományaiból berendeztek ugyan egy Gittai-emléksarkot, de ennek anyaga sajnos igen szegényes. Pedig lett volna miből különbet berendezni az első József Attila-díjas Bihar megyei magyar költőre emlékére. Gittai Pista öt éve hunyt el, jövőre, születése 80. évfordulója alkalmat kínálhat arra, hogy az életműve, élete felé tereljük a figyelmet, Tótitól Margittán át Nagyváradig.
Gittai István kortársa volt Fábián Sándor költő, műfordító, aki még ugyancsak életében vállalt aktív szerepet összes versei és műfordításai összeállításában, az Ars brevis vita idem. Válogatott és új költemények, műfordítások című kötet három évvel az író halála előtt jelent meg ugyancsak a Várad folyóirat kiadásában. Az ő méltatlan elfeledéséhez talán hozzájárult visszahúzódó életmódja is, pedig első, Forrás-kötetét a hatvanas évek végén még maga Szilágyi Domokos méltatta. Érdemes röviden említenem a prózaíró Nikolits Árpádot, akinek ellentmondásos, színes egyénisége mellett lassan az életművét is a teljes feledés lepi be ma már.

Kinde Annamária költő egy évtizede már, hogy nincs közöttünk. Összes művei első kötete 2019-ben jelent meg, Demeter Zsuzsa szerkesztésében, alig néhány héttel a világjárvány kitörése előtt, ami nem tett jót a könyv ismertségének. Az Összes művei második kötetébe Annamária prózáit, publicisztikáit, interjúit, riportjait szánjuk, elsősorban pénzre és szerkesztőre vár a kiadó. Kinde Annamária ma is népszerű, ismert, emlegetett a fiatalabb nemzedékek körében is, a nevét viselő díjat elsőkötetes szerzők elismerésére alapította a Holnap Kulturális Egyesület. Írói hagyatékokról szólva fontos megjegyezni, Váradon az ő esetében szembesültünk először azzal, hogy az írott anyag jelentősebb része nem dobozokba rakott papírkupacokban, hanem számítógépe merevlemezén tárolva várja a feldolgozást.
A Kinde-összes második kötetéhez hasonló adósságunk az ugyancsak Bihar megyei születésű, néhány éve Berettyóújfaluban elhunyt költő, Adonyi Nagy Mária gyűjteményes kötetének a kiadása. Dolgozunk rajta.
Ebben a sorban utolsóként említem a két költőnő nemzedéktársát, Zudor Jánost, aki után számos kötete mellett egy nagy kazalnyi kézirat maradt, ezek jelentős része töredék, szövegváltozat, korábbi verseinek átirata, olykor alkalmi szövegek. Ennek az anyagnak a feldolgozása sziszifuszi munka lesz, de akár erős szövegekkel is kiegészülhetne egy összegyűjtött művek kiadása.

A nagyváradi írói hagyatékok gondozásának fontos helyszíne lehet a 2025 májusban újranyílt Léda-ház kultúrtér, hiszen alkalmas a hagyatékok elhelyezésére, kutatására, feldolgozására. Erre volt jó példa a Péter I. Zoltán – Szilágyi Aladár emlékkonferencia, ahol tizenkét előadás mellett alkalmi kiállítás is fogadta az érdeklődőket, bemutatva mindent, amit össze tudtunk gyűjteni a váradi magyar kulturális élet egyaránt öt éve elhunyt két kiválóságáról. A hagyatékok online bemutatására lesz hivatott a napokban elkészült weboldala a Léda-háznak (ledahaz.ro). Az írói, költői hagyatékok iránti figyelem fenntartásához ma már kevés az anyagok kinyomtatása, az online térben, audiovizuális eszközökkel, versvideókkal, megzenésített versekkel, hangoskönyvekkel, archív felvételekkel érdemes a közönség figyelmét felkelteni, fenntartani. Az említett májusi emlékkonferenciát is a Kolozsvári Rádió archív hanganyagai, Szilágyi Aladár és Péter I. Zoltán interjúrészletei tették érdekesebbé, hitelesebbé. Egy másik, újabban sikerrel alkalmazott módszer, hogy kortárs képzőművészeti kiállítások megnyitóin, finisszázsain hangzanak el a tárlat témájához kapcsolódó irodalmi szövegek a jelen és a közelmúlt váradi íróitól.
Sajnos, a feledés elleni küzdelemhez kevesen vagyunk, s a kulturális, irodalmi projektekre kapott támogatások helyenként teljes elapadása határon innen és túl már nem csak projektjeinket fékezi, állítja le, hanem alapvető működésünket teszi lehetetlenné.

*Elhangzott a Berekfürdői Körmendi Lajos Írótáborban, 2025. szeptember 3-án