Ibolyakék
Az anarcsi kastély, mint egy fehérre meszelt álom, úgy nyúlt el a szabolcsi táj szélén. Falai,
melyeket a nap ezüstösre színezett, és a kúszó vadszőlő indái zölddel fontak körbe, nem
csupán otthonom volt, de egész világom is. Itt születtem egy hűvös napon.
Emlékeim halvány foszlányai a kastély parkjának ezer színében és illatában gyökereznek. A
hatalmas, árnyas fák, mint zöld kupolájú katedrálisok borultak fölénk, a lombok között
átszűrődő napfény táncolt a puha gyepen. Emmával, aki néhány évvel a világ előtt járt, itt
kergettük egymást, kacagásunk itt verte fel a délutánok csendjét. Emma, a megfontolt, én
pedig a szüntelenül izgő-mozgó, aki minden fűszálban, minden kőben titkot sejtett.