A másnapos pennarágók

− Még mindig nem szoktam meg, hogy 1866-ot írunk − csóválta a fejét Tompa. − Nem áll rá a kezem. A múlt héten írtam Aranynak, és ösztönből 1865 jött ki a tollamból.
       A három pennarágó, Lévay József, Tompa Mihály és Jókai Mór együtt áztatták testüket a gyógymedencében. A tegnap elfogyasztott bor s a meleg víz együttes hatása bódult kellemben tartotta az elmét, ereikben a vér mézesen áramlott. Tompa volt a tegnapi ivászat főkolomposa. Két barátja friss díszpolgári címét megünnepelendő, egy csobolyó Tokaj-hegyaljaival köszöntötte meg őket. Hagyján, de ragaszkodott hozzá, hogy a nedű mind egy cseppig elfogyjon.
       Jókai vizet merített a tenyerébe, s megmosta vele arcát. Úgy mutatott csurom szőrös képe, mintha egy csapásra megifjodott volna, máskülönben ő volt közöttük a legfiatalabb.
       − Én 1852-vel jártam így. De még ’54-ben is se állt rá a kezem.
       Lévay mintha kismadarat tartana a markában, és szorítana rá, ügyesen nyakon spriccelte Tompát.
       − Hogy jutott eszedbe, Miska, hogy megköszönts bennünket?
       − Ha egyszer ti vagytok a legjobb barátaim.
       − És Arany?
       − Ő is, csak hát Jani nehezen mozdul. Egyszer járt nálam, de nem jön az többet.
       − Biztos vagy benne?
       − Csaknem. Mióta Pesten él, legföljebb Szalontára utazik le néhanap. Beteges. Legalább olyan, mint én, csak hozzám Csíz közel van.
       − Arany mindnyájunk barátja − jegyezte meg Jókai.
Tompa a regényíró felé fordult.
       − Hogy fogadták a legújabb könyved, Móric?
− A Mire megvénülünkre gondolsz?
       − Arra.
       − Megjárós. Olvassák.
       − Könnyű neked, meseszövőnek − spriccelte le Lévay a regényírót is. − Kitalálsz egy történetet, a rutin megíratja veled, a kiadó üzletet szagol belőle, aztán dűl a pénz.
       Jókai nevetett ezen.
       − Könnyű? No, ezt cáfolnám. Én bármikor le tudok írni egy verset, akár néhány perc alatt is, ahogy költöttem is párat, de a regényhez idő kell meg ülep. Ezért van jóval több poéta, mint elbeszélő. Valamit valamiért. És rengeteget gürizem, amit meg kelletik fizetni. A költő kifing magából egy epigrammát, amire semmi energiát se fordít, ne is járjon neki azért semmi.
       A fürdőmester azt találgatta, hogy min nevet olyan harsányan a három kótyagos pennarágó. Csak egyet ismert közülük, a hanvai református papot, Tompa Mihályt. Hallott ugyan arról, hogy passzióból verset is szokott írni, de még nem olvasott tőle egyet sem.

„Nyírkátán születtem 1957-ben, az általános iskolát szülőfalumban végeztem, majd a középiskolát Tiszavasváriban és Budapesten fejeztem be. Civil foglalkozásom vegyésztechnikus, hosszú évekig dolgoztam a gyógyszeriparban, mialatt zenei vonalon képeztem tovább magam. Az ORI vizsga megszerzése után mint hivatásos előadóművész, zenekari tag, tíz évig kötődtem a színpadhoz. Az újságíró stúdió elvégzése után kezdődött írói pályám, számos novellám, regényem jelent meg, de írtam meséket, színdarabot, librettót. Munkásságom többféle tematikát mutat: rövidebb írásaimban vissza-visszatérek a Nyírség tájaira, örökítem meg a szülőföld karaktereit. A kortárs irodalomban szívesen kísérletezem, átmerészkedve a realizmusból az abszurd és szürreális stílusokba. Regényeim zöme történelmi, amelyek magas példányszámokat értek meg, mostanság az életrajzok írásában igyekszem kiteljesedni. Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek, a Szépírók Társaságának, a Történelmiregény-írók Társaságának. A kilencvenes évek közepén indultak az író-olvasó találkozóim és előadásaim, amelyek során ellátogattam az ország számos könyvtárába, iskolájába határokon innen és túl. Ha tehetem, ma is szívesen teszek eleget a felkéréseknek.” (Cselenyák Imre)