Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az évek során szerkesztőként, szöveggondozóként közreműködhettem, ha mondhatom így, Gáspár Ferenc műveinek születésében.
Azt hiszem, nem nagy meglepetés, hogy megszerettem az írásait. Ezért aztán elfogult vagyok. Esetleg már meg se tudom ítélni, hogy jók-e ezek az írások. Szerencsére ennek nincs jelentősége, hiszen a Hordó-díjat nem tőlem kapta, és még csak nem is az én érzéseim vagy véleményem miatt.
Ez tehát az alaphelyzet, ez a Hordó-díj. Meg hozzátehetem a szeretetet, ha már szóba hoztam. Hogy például Gáspár Ferenc szeret írni. Szereti a témákat, amikről ír. És azokat is szereti, akiknek ír… De ez így inkább semmitmondó és giccses, úgyhogy egyszerűbben fogalmazok.
Habár másképpen is olvasható író, elsősorban történelmi és ifjúsági-történelmi regényíróként ismeri és szereti őt a rajongók népes tábora szerte a világon. Pedig pályájának ezen része kicsit hasraütésszerűen kezdődött: saját bevallása szerint is a Harry Potter-őrületet tapasztalván jutott eszébe, hogy írna valami hasonlót, csak a magyar történelemmel kapcsolatosan. Megtette. Johnny Fortunate, vagyis Szerencsés Jancsi az Egyesült Államokban cseperedő, magyar származású fiú időutazva kalandozik Nagy Lajos király, aztán Zsigmond király, végül a Hunyadiak korában az úgynevezett Strucc-, Sárkány- és Holló-trilógia, vagyis háromszor három regény lapjain 2001-től 2014-ig.
A brit tudósok szerint ekkor, e két dátum között történhetett az az elváltozás Gáspár Ferencben, ami azóta is jellemzi, miszerint ha történelmi regényt ír, nem elég neki egy, mindenképpen trilógiát kerekít belőle. Lássuk, hogyan is történik ez a mindennapokban!
2017-ben megjelenik a Janus, a Janus Pannoniust középpontba állító, nem ifjúsági (ál)történelmi regény, amit két év múlva követ a hasonló Galeotto, majd rá három évre a trilógia zárókötete, az Én, Mátyás király. Csak így, ilyen szerényen.
Közben viszont, 2020-ban érkezik a Trianon fiai című ifjúsági történelmi regény, hasonló szerkezetű, mint a Johnny-ennealógia. Erre most itt van frissen a Trianon unokái, és már nem egy helyről hallható az az öltözői pletyka, hogy készül a harmadik rész, természetesen.
Persze lehet, hogy így is kell csinálni, így lehet az ifjúságot olvasásra sarkallni, már ha még illik erről beszélni. De az legalább biztos, hogy Gáspár Ferenc tudja, a megfelelő utánpótlásképzés nélkül nincs jó felnőtt-teljesítmény, vagyis, még „szebben” szólva: a ma ifjú olvasói a jövő felnőtt olvasói. Ráadásul a két kor között nincs túl sok év, úgyhogy egy írónak igenis nyílik lehetősége a saját életében megélni a sikert, vagyis hogy kinevelte a saját olvasóközönségét, aminek aztán évtizedeken keresztül, utolsó sóhajáig írhat.
Vagy talán van még oka annak, hogy valaki ifjúsági regényt ír?
Minden bizonnyal ő maga is ifjú a lelke mélyén, ami nincs is annyira mélyen. Másrészt talán csak azért is hisz abban, hogy igenis van értelme az utánpótlásképzésnek. Hogy van értelme annak, hogy az ifjak belekapcsolódjanak a kulturális láncolatba; soha ne feledjük, az olvasás kultúráján (is) alapul az emberi civilizáció.
Aztán az is valószínű, hogy szereti is azt a korosztályt, amelyiknek ír. Nyilvánvaló, hogy más korosztályt is szerethet, olyat, amelyiknek nem ír, de nem ez a lényeg. Hanem hogy közben elszántan járja a magyarok lakta területeket, és mind a történelmet, mind az irodalmat rendhagyó órákon és foglalkozásokon népszerűsíti az iskolákban.
Gáspár Ferenc tehát ifjú lelkű, ezért szereti az ifjakat, és hisz abban, hogy érdemes írni az ifjaknak. Ugyanígy felnőtt lelkű, ezért szereti a felnőtteket, és hisz abban, hogy érdemes írni a felnőtteknek. Ennek bizonyítékaként hadd javasoljam az Ördögvér című regényét is, ami valóban „vérbeli” felnőtteknek való, de történelemmentes csemege.
Mindösszesen tehát egy dolog biztos: szeret írni, szereti az olvasóit és hisz abban, hogy érdemes írni.
Már csak ezért megérdemli a Hordó-díjat. És ha így folytatja, néhány év múlva kaphat egy Tartály-díjat.
*A Tokaji Írótáborban, 2025. augusztus 13-án elhangzott laudáció rekonstruált változata






