Ibolyakék
Az anarcsi kastély, mint egy fehérre meszelt álom, úgy nyúlt el a szabolcsi táj szélén. Falai, melyeket a nap ezüstösre színezett, és a kúszó vadszőlő indái zölddel fontak körbe, nem csupán otthonom volt, de egész világom is. Itt születtem egy hűvös napon.
Emlékeim halvány foszlányai a kastély parkjának ezer színében és illatában gyökereznek. A hatalmas, árnyas fák, mint zöld kupolájú katedrálisok borultak fölénk, a lombok között átszűrődő napfény táncolt a puha gyepen. Emmával, aki néhány évvel a világ előtt járt, itt kergettük egymást, kacagásunk itt verte fel a délutánok csendjét. Emma, a megfontolt, én pedig a szüntelenül izgő-mozgó, aki minden fűszálban, minden kőben titkot sejtett.
Édesanyám, Vay Evelin, egy letűnt világ utolsó, törékeny virágszála volt. Hosszú, karcsú alakja, mint egy finom vonalú szecessziós váza, méltóságot és törékenységet sugárzott. Arca elefántcsontból faragott miniatűr, nemes vonásokat őrzött, de a szeme… a szeme, az a két, ibolyakék, mély kút, mindig valami megfoghatatlan, halk szomorúságot tükrözött. Mintha a lelke egy távoli, elveszett kertben bolyongott volna, ahová mi, gyermekei, sosem léphettünk be.
Gyakran ült a szalon nagy, faragott ablakánál, a nehéz, zöld bársonyfüggönyök árnyékában, és a parkot nézte. Tekintete elrévedt a távolban kéklő horizonton. Talán a régi bálok, a felhőtlen grófkisasszony-évek emlékei derengtek fel előtte, vagy talán a jövő sötétlő árnyai vetültek törékeny lelkére. A család anyagi helyzete, a birtokot lassan felemésztő adósságok, Édesapám gondterhelt homloka – mindezek, mint láthatatlan pókhálók, szövevényes hálót szőttek a kastély falai közé.
Egy alkalommal, amikor a parkban játszottunk, és én egy különösen szép, karmazsinvörös rózsát szakítottam le, lélekszakadva rohantam hozzá.
– Édesanyám! Mamszim! Milyen gyönyörű! Olyan, mint egy bársonyruha! Olyan, mint… Te!
Felriadt a gondolataiból, és egy pillanatra a régi, felhőtlen fény csillant meg a szemében. Elmosolyodott, de a mosolya, mint a téli napfény, erőtlen volt és szomorú.
– Valóban gyönyörű, drágám – simogatta meg az arcomat hűvös, finom ujjú kezével. – De vigyázz, a rózsának tövisei vannak. A szépség fájdalommal jár.
Csak álltam ott, kezemben a hervadó rózsával, éreztem, hogy valami megfoghatatlan, nehéz érzés telepszik a szívemre. Édesanyám gyakran beszélt ilyen talányosan, mintha a szavak mögött mindig egy másik, rejtett jelentés bújna meg.
Az estéket a nagy szalonban töltöttük. A falakról a Czóbel-ősök komor, aranyrámás portréi néztek le ránk, szemükben a múlt dicsősége és a jelen terhe. Édesapám a kandalló mellett a gazdasági újságokat böngészte, homlokát mély barázdák szántották. Édesanyám a zongoránál ült, és Chopin melankolikus noktürnjeit játszotta. A zene, mint egy láthatatlan folyó, áradt szét a szobában, betöltve minden zugot, és a mi gyermeki lelkünket is átitatta azzal a megfoghatatlan, édes-bús hangulattal, amely az egész anarcsi kastélyt belengte.
Én a zongora lábánál kuporogtam, a vastag, süppedős szőnyegen, és hallgattam a zenét. Néztem Édesanyám arcát, amelyet a gyertyafény sejtelmesen világított meg, és próbáltam megfejteni a titkot, amelyet a szeme őrzött. Tudtam, hogy a mi világunk, ez az aranykalitka, amelyben éltünk, nem tart örökké. Éreztem a repedéseket a falakon, a hűvös fuvallatot. De akkor, ott, a zongora lábánál, a zene és Édesanyám közelsége biztonságot adott. Egy törékeny, illékony biztonságot, mint egy üvegharang, amely egy időre megvéd a külvilágtől. Ez volt a gyermekkorom: álom, tele szépséggel, szomorúsággal és ki nem mondott titkokkal.
A ginkgo levelei
A kastélyt smaragdzöld bársonykert ölelte körbe, egy titkos, elvarázsolt birodalom, amely csak a miénk volt, Emmáé és enyém. Ez a kert nem a szigorú, mértani rend szerint megálmodott francia parkok kimért eleganciáját hordozta, hanem egy sokkal lágyabb, festőibb, angolos romantikát, ahol a természet, bár megszelídítve, de mégis szabadon lélegezhetett. Édesapám, a báró, szenvedéllyel gyűjtötte a ritka növényeket, így a mi kertünk egy valóságos botanikai csodavilág volt, egy élő herbárium, tele a világ legkülönbözőbb tájairól származó fákkal és virágokkal.
Emlékszem a hatalmas tulipánfára, amelynek zöldessárga, kehely formájú virágai, mint megannyi egzotikus madár, ültek az ágakon. Alatta, a puha mohaszőnyegen, gyakran játszottunk. Emma, a maga komoly, megfontolt módján, a lehullott virágszirmokból készített apró, tündéri koszorúkat, én pedig, a fékezhetetlen, a képzelet szárnyán repülő, a fa törzsét ölelve hallgattam a levelek susogását, amely számomra a távoli, ismeretlen világokról mesélt. A tulipánfa mellett állt a páfrányfenyő, a ginkgo biloba, legyező alakú, finoman erezett leveleivel, amelyek ősszel, mint aranyeső, hulltak a földre. Azt mondták, ez a fa egy élő kövület, egyenesen a dinoszauruszok korából maradt ránk. Ez a gondolat lenyűgözött. Gyakran képzeltem el, ahogy a hatalmas, ősi hüllők árnyékában sétálok, és a ginkgo levelei, mint apró, zöld napernyők, védenek a tűző naptól.
A kert egyik rejtett zugában bújt meg az üvegház, egy törékeny, filigrán építmény, amelynek ablakai mögött egy másik, forró és párás világ létezett. Itt, a fagyos téli napokon is, pálmák nyújtóztak a magasba, orchideák bontották ki bizarr, tarka szirmaikat, és a levegőt a jázmin és a gardénia bódító, édes illata lengte be, az egész hely titokzatos, veszedelmes szépsége egyszerre vonzott és borzongatott.
De a kert igazi szíve a tó volt, egy csendes, smaragdzöld víztükör, amelyen egy kicsi, kecses, fehérre festett, íves fahidacska vezetett át. A tó partján sárga nőszirom, vízililiom és mocsári gólyahír virágzott, a vízben pedig halak úszkáltak. A híd korlátjának dőlve, vagy lábunkat lógatva róla órákig tudtuk nézni a vizet, a felhők tükörképét, a szitakötők áttetsző szárnyának rezzenését.
Egy alkalommal, egy langyos, nyári délutánon, a hídon álltunk Emmával.
– Nézd… – suttogta Emma. – Látod azt a nagy halat? Olyan, mint egy király.
– Én inkább a vízililiomokat szeretem – feleltem. – Olyanok, mint a csillagok, amelyek az égről a vízbe hullottak. Szerinted, ha leszakítanék egyet, és a hajamba tűzném, én is olyan lennék, mint egy tündér? Vagy mint egy boszorkány.
Emma a fejét csóválta.
– Nem szabad leszakítani őket. A szépségük a vízben van. Ha letépnéd, elhervadna, és akkor már nem lenne többé szép.
Szavai apró kavicsokként hullottak elém, és visszahangoztak bennem. Akkor értettem meg valamit a szépség mulandóságáról, és arról a finom, törékeny egyensúlyról, amely a világot összetartja. A kert, a maga buja, néha vad szépségével nem csupán játszóterünk volt, hanem első tanítónk is. Itt tanultuk meg a természet nyelvét, a virágok, a fák, a madarak titkait. Itt tanultuk meg, hogy a szépség és a mulandóság kéz a kézben járnak, mint két, elválaszthatatlan testvér. És itt, a bárókert csendes magányában, a lelkünk mélyén, lassan kicsírázott az a melankólia, az a halk, szomorkás dallam, amely egész életünkön át elkísért minket, mint a kastély falai között bolyongó, halk sóhaj.
Idegen kövek
Az 1863-as esztendő nyara, mint egy aranyporral behintett, illatos selyemkendő, úgy borult a világra. A mi anarcsi kastélyunk csendjét, a park fái között átszűrődő napfény arany csipkéit hagytam magam mögött, hogy elmerüljek a császárváros, Bécs nyüzsgő, ezerhangú forgatagában. Nyolcesztendős voltam csupán, egy apró, kíváncsi lélek a birodalom szívében, és a város, mint egy hatalmas, titkokkal teli kagyló, tárta fel előttem csillogó, gyöngyházfényű belsejét.
A zötykölődő hintó ablakából néztem a tájat, ami lassan átváltozott. A szabolcsi rónák végtelen, álmos csendjét felváltotta a hegyek drámai kulisszája, majd a városba érve a házak, kővé dermedt óriások, nőttek az ég felé. A levegő megtelt a fiáker-kerekek kopogásával, a kávéházakból kiszűrődő zsongással, és egyfajta pezsgő, elektromos feszültséggel, amely annyira más volt, mint az otthoni, megszokott, lassú életritmus.
István bátyám, az én „huncut vén Sejum”, otthon maradt. Neki írtam levelet, egy apró, gyermeki kézzel rótt, tintapacás vallomást a bécsi csodákról. A papírra vetett szavak, apró, szelíd madarakként repültek haza, Anarcsra.
„Ma voltunk Szentistvánban” – írtam, de a szavak képtelenek voltak visszaadni azt a lenyűgöző érzést, ami a hatalmas dóm falai között elfogott. A színes üvegablakokon áttörő fény misztikus, lebegő porfelhőként szállt a magasban, a kőcsipkék, a szobrok, az oltárok aranya, mind egy másik, égi világba emeltek. Aztán Schönbrunn, a császári palota, a maga ragyogó, sárga pompájával, a végtelennek tűnő parkjával, ahol a nyírott sövények, mint zöld labirintusok, vezettek a Gloriette diadalívéhez. És a császári kripta… a hűvös, komor csend, a hatalmas, díszes szarkofágok, amelyek a Habsburgok évszázados álmát őrizték. Egyszerre volt fenséges és borzongató. A halál, amely otthon, a természetben, egy elhervadt virág, egy lehullott levél képében jelent meg, itt kőbe és fémbe zárva, ünnepélyes, rideg méltósággal mutatkozott meg.
De a gyermeki lélek a fényre, a vidámságra vágyik. A kripta komorságát hamar felváltotta a pesti cirkusz csillogó, tarka világa, amely éppen Bécsben vendégszerepelt. A lovak patáinak dobogása, a bohócok ügyetlenkedése, a légtornászok lélegzetelállító mutatványai, mind varázslatos, álomszerű világba repítettek. A porond fényében, a zene harsogásában egy pillanatra elfelejtettem a kripta hűvös csendjét, és csak a jelen vibráló, élettel teli pillanatának adtam át magam.
Levelemet így zártam: „Berti bátyánknak kezét csókolom szerető Minád”. Egy egyszerű, gyermeki mondat, amelyben benne volt az otthon melege, a család utáni vágyakozás. Mert Bécs, a maga minden csodájával, pompájával, mégiscsak idegen világ volt. Lenyűgöző, de hideg ékszerdoboz, amelynek csillogása egy idő után elfárasztotta a szememet. Az én igazi világom a mi anarcsi kastélyunk volt, a park öreg fáival, a tó csendes víztükrével, és Édesanyám zongorajátékának halk, szomorkás dallamával.
Az utazás, mint egy futó, nyári zápor, felfrissített, új színeket, új illatokat hozott az életembe, de a lelkem mélyén már akkor is tudtam, hogy az én helyem ott van, a szabolcsi táj csendes ölelésében, a múlt és a jövő árnyékában, az én aranykalitkámban.
