Adjunk hálát néki, hogy elvezérelt ide, az enyhület forrásához, hol együtt lehetünk mi, hárman, kik barátainknak tudjuk egymást, hála legyen. Óh, öreg csontok, de jó veletek itt a gyógyvizekben. Nekem ünnep, hogy beteg testem belemeríthetem, és rögvest szónokolni fogok. Szegény szívem túl nagyra nőtt, de nem panaszkodom, mert talán épp ezért, annyi érzés fér belé. Kiárad belőlem mindjárt szónoklatom, s úgy-e, bízhatok abban, hogy emléke megmarad bennetek? Nagyságotok, tetteitek elnyerték hát méltó jutalmukat, és nyilván az Úr is ösztökélte döntéshozó fiait, a tanács pedig összeült: nevetek kimondatott, és a nagykönyvbe beíratott, hogy onnan többé kitörölni nem lehet. És büszke vagyok reátok, mint atyjára a gyermek, hasonlítani szeretnék, nem dicsőségben, hanem abban, mit a haza javára cselekedtetek. S ha majd megemlékeznek egyszer rólam is, tiltakozni nem fogok. Addigra már a fények közt leszek magam is fény, mert a Seregek Ura, az igaz bíró, talán engem is odaemel. De szisszenjetek már fel, hogy mit képzelgek! Két friss díszpolgár mellett ülök, gyógyvíz-simogatásban, és ahelyett, hogy őket ünnepelném, magammal foglalkozom. De nem fogytam ki a szóból, jut még belőle nektek. Volt sok harc, csalódás, győzelem, reménytelenbe hajló gondolat, de a bízás erősebb volt, s a romok felett a küszködésből valami örök emelkedett. Baráti öleléseteket bírni nekem megadatott, s majd, ha majd partot érünk, három gyógyvízi hajós, poharainkat összekoccintva kívánom majd, hogy egyszer majd állíttassék szobor is nektek. De addig is, míg ez minden bizonnyal bekövetkezik, munkálkodjatok szünetlen. És soha ne feledjétek, a Díszpolgárnál fontosabb a Város, a Szobornál fontosabb az Ember.
52 Megtekintés
2 Perc
