100 Megtekintés 8 Perc

Be, a Szervezetbe! 

Első kép. Amikor az akna-feddésből lábadozó Dr. ozsnyik nemzetségbéli István fia, István lovag kalap- és kézrátétellel segíti elő Szabó Lőrinc reinkarnációját. 

István lovag, aki e kései korban lehetne akár a fegyverkovács lánya is, mégis inkább a fia, türelmetlenül várja a közeli Diósgyőri várban tartandó lovagi tornákat. De nem a vitézségét akarná fitogtatni, hanem a hosszúház padlásán őrzött cirka kétszáz kopjáját adná bérbe jó pénzért a megyer törzsbéli bajvívóknak, a maradékot meg az európai portyázásra készülő Fradi-keménymag vinné. 

Második kép. Helyszín: az épülőfélben lévő Diósgyőri várat és a DVTK-stadiont összekötő egyenesre szerkesztett merőlegesen dél felé haladva éppen annyit, amennyit kell. Apropó stadion: a legutolsó Tízeset előtt harminc éve volt a napja annak a mérkőzésnek, amilyet sem előtte, sem utána nem látott a város. A kezdő tizenegyben tíz légóssal. Az évkönyvek máig kiemelt helyen emlegetik a klasszikus 4-3-3-as felállásban játszó, „egymeccses” csapatot, amely azonban inkább vízhordókból állt, mint labdaművészekből. Hátul, a kapuban, a legendásan megbízható Skoda, előtte a kéttüdejű Verhovina–Komar–Danuvia–Zetka hátvédsor, középen a fel-alá zakatoló Java–Simson–Riga hármas, elöl pedig a rakkolós támadósor: Wartburg–Robur–Zastava személyében. 

Annak ellenére, hogy eléggé idényeleji formában és Tompán játszottak, mégis hat gólt gurítottak a marcellandi nagyhercegség félamatőr csapatának. Menedzserük, a Bayern München gárdájával két évtizedes veretlenségi sorozatot produkáló Pávai-Vajna mester volt, akinek közbenjárására, mint első vasfüggönyön túli csapattal, igen előnyös mezszponzori szerződést kötött a Gösser Ásványvíz Zrt. 

Harmadik kép. Legutoljára az akkorihoz hasonló teltház a Kaiserslautern meg Dundee United elleni meccseken volt, azelőtt meg a máig felejthetetlen összecsapást hozó Bartók Béla–Szabó Lőrinc sakkpartin, amikor a két géniusz mögé még pótlelátókat is építeni kellett. 

De térjünk vissza a nyitókép üzenetére. Az első előtti kalappos királyunk, Mária fia, József volt, aki a nagy kártyás hírében álló édesanyja tízteletére tizenkilencre is lappot húzott, ezáltal bebetonozva a Pragmatica Sanctiot és évszázadokra megalappozva a finnugró nyelvrokonságot, amiből – valljuk be –, a finnek sokkal többet profitálva tíz olimpiai aranyat nyertek síugrásban. Egyébként máig élő legenda, hogy a Dr.ozsnyik lovag páncélingje alatt viselt titokzatos nyílvesszőálló mellény prototípusa a Diósgyőri vár körüli vizesárokban tanyát verő, elvadult Semlényektől  többször is megvédte viselőjét.  

Negyedik kép. Ezt a történelmi fotót egy szenior árus hirdette meg a Vaterán, nem tudva, hogy a Szervezet utcában Príma garnitúra is volt eladó, de csak székek. Vasszékek. Volt vagy negyven. Ám csak kevesen ismerték azt a mondást, hogy Vassokat vasszékre – nota bene – vastrónra soha ne ültessünk, mert 66,666666 százalék valószínűséggel a farzsebükben mindig egy mágneses sakktáblát hordanak, s így viszik magukkal a széket meg a trónt is Kakra. 

Így lett aztán a Hernád-parti Kak a Tiszán-inneni székek fő városa, és lett is ott rögtön itt élő szék. A székes város székes utcájában, hogy aztán a díszpolgár, meg a mester akarata szerint: légyen ott mészárszék, árnyékszék, és ha nem mutatsz  jó Példát, jön a székfoglaló. És egyszer majd sok ilyen székes város alkot egy hatalmas szék-országot, aminek majd lesz egy új székes fő városa, nagy-nagy törvényszékkel, ahol nemzeti sport lesz a székhúzás, amiből vagy még több szék lesz, vagy székrepedés, de inkább az utóbbi.  

Ötödik kép. Vaj(h)k mi lett volna, ha Koppány vezér is a Dr.ozsnyik fia nemzetségből származik? Talán manapság az ő leszármazottjait ünnepelné a Kop a messzi angolhonban, és nem a Szobót éltetnék, hanem a Szabót, a Lőrincet. Az igazit. Aki előre megírta, hogy a Lóci óriás lesz, de azt nem látta, hogy egyszer majd sokak ürömére maga Lőrinc is óriás lesz meg ékszer-ész.  

Katarzis. Ha Dr.ozsnyik Pista még legalább hetvennégy évig készít vasszékeket Kakra, csakazértis, hogy egyszer majd a tizenötmillió megyeri székes fővárosára pályázó telep ülés legyen, akkor a kínaiaknak nem marad vasuk a függőhídjaikhoz, a diktátoroknak meg a tankjaikhoz, és ekkor végre talán jobb hely lesz a világ. A kalappos királyok meg legfeljebb csak puha divatdiktatúrákat alapítanak, garantálva a népnek: lesz mindig elég szőlő, lágy kenyér, szék, létra, meg bicikli.

1964-ben születtem Miskolcon, földműves-gazdálkodó, kereskedő családban. Ebből a közegből sarjadt józan paraszti ésszel fűszerezett, igazságkereső, szabad lelkületem, amiből a mai napig táplálkozom hivatásomban és a civil életben is. Több helyütt, versben és prózában is visszatérek a családi gyökereimhez, mely egyik részről édesanyám testvéreihez, szabadlelkületű-vagabund nagybátyáimhoz kapcsolódik, akik kivételes testi erejű, szenvedélyes természetű, nagy munkabírású fickók voltak, nem kevés bohémsággal, furfanggal és öntörvényűséggel megáldva. Apai részről viszont kizárólag édesapámhoz kötődöm, aki egyke volt, és oldalági rokonaival sem nagyon tartottuk a kapcsolatot. Apai nagyszüleimről csak rossz emlékeim vannak, miután elüldöztek minket abból a házból, ahol kisgyerekkoromat töltöttem, és nagyapámnak közvetve köze volt apám tragikusan korai halálához is. Édesanyámról pedig, aki önmaga is legalább egy kisregényt érdemelne, csak annyit: még nyolcvanhét évesen is sorba állítana egy francia idegenlégiós századot, és ha a képességeihez mérten továbbtanulhatott volna, nem én lennék az első értelmiségi a családban. Iskoláimról csak annyit: az általános iskolában és a Földes Ferenc Gimnáziumban is matematika tagozatos osztályba jártam, majd 1982–83-ban, tizenkét hónap – novelláskötetbe kívánkozó történetekben megélt – előfelvételis sorkatonai szolgálat után a Miskolci Egyetem jogi karán folytattam tanulmányaimat, melyet részben nyughatatlan természetem miatt, részben szenvedélyes szerelmeimnek köszönhetően kis késedelemmel, 1990-ben fejeztem be, közben – nem utolsó leckeként az élettől – letudva a még hátralévő hat hónap katonaságot is. Diplomámat 1991-ben szereztem meg, ezt követően 1993-ig egy családi vállalkozást működtettem, majd három évnyi közigazgatási joggyakorlat és a szakvizsga letétele után, immár huszonöt éve, hétköznapjaimat ügyvédként, mások problémáinak megoldásával töltöm – így akaratlanul magamnak is beszerzek néhányat – ennek ellenére úgy érzem, sikerült életvidám, kiegyensúlyozott személyiségnek megmaradnom. Az ügyvédi hivatás többek között problémamegoldásból, hitvallásom szerint még inkább a problémák megelőzéséből, hatékony kommunikációból áll. Mottóm: legyünk őszinték, és minden esetben gondosan válogassuk meg a szavainkat. Az írást sem célnak, hanem eszköznek tekintem a kapcsolatépítéshez. Érdekel a közélet, vagy fél tucat civil szervezetben vagyok vezetőségi tag, ezáltal is igyekszem felelősséget vállalni a környezetemért. Gyerekkorom óta érzékeny vagyok a világ fonákjára. A családi tragédiákból eredően hamarabb nőttem fel, amit most, őszülő halántékkal kompenzálok: folyton-folyvást görbe tükröt tartok a környezetem, olykor a világ elé is, holott jómagam sem vagyok hibátlan. Gyerekkoromtól fogva rajongok a lovakért. Közel tíz évig tartottam néhány lipicait, és volt cca. másfél hektárnyi szőlőm is. A kétkezi munka sem áll távol tőlem. Nem mondtam le arról az álmomról, hogy a közeljövőben legyen valahol egy kis parasztházam pincével, egy kevéske szőlővel, meg két-három lóval a domb aljában. Legjobban a szőlőhegyen tudok kikapcsolódni. A várost és a tömeget nem igazán kedvelem. Ezért örültem annak, hogy Miskolc polgármestere megálmodta a mintegy ezer pincét magában foglaló avasi pincesoron a hegygazda intézményét, amit azóta Magyar László barátommal együtt vezetünk. Remélem, lesz sikeres folytatása. A megbízásnak is, meg az írásnak is.