Tompa Mihály így köszöntötte barátját, Jókait közös fürdői tartózkodásukon
Ha te nem volnál köztünk,
azt se tudnánk, kik is
vagyunk, mi a szabadság –
s velünk miért szakít.
Feledésbe merülne
a legtöbb ősapánk,
a feledésben ülne,
és nem gondolna ránk.
Küzdelmeink kínjában
nem osztozna a múlt,
a jelen megértése
legtöbbször bonyolult.
Te annyi színnel fested
szürke történetünk,
a jogcsaták hevében
elkopott életünk,
új perspektívákat lel
attól minden magyar,
már tudja, mit kívánna,
és sejti, mit akar.
Már sejti, mennyi szépség
van egy-egy könyvben is,
tudja, hogyha te írod,
hetekre földerít.
Sejti, hogy a világot
az írás menti meg,
mert valóságot formál
a vidám lendület.
Tetőled tanultuk meg,
hányféle is a jó.
Bár a gazemberség nagy –
jön még farkasra hó,
jön még csukára szennyvíz,
jön még kutyára dér,
fantáziád sokat bír.
Fölszáll, mint denevér.
Jön még a ponty a jégen,
üldözi fakutya,
a halászat télen még
nem volt könnyű soha.
De most már vár a fürdő,
a gyógyvíz az ige.
Könnyen gyógyul, kinek lesz
még örök élete.
A világvége múltán
is lesz pár olvasód,
én is közéjük állnék,
ha erre volna mód,
nem kérem, hogy ajánlj be
a menyország felé.
A könyveid szobája
nekem bőven elég.
Ha te nem volnál köztünk,
azt se tudnánk, kik is
vagyunk, mi a szabadság –
s velünk mért nem szakít.
Csízfürdőtől Európáig
Lévay József így köszöntötte barátját, Jókait közös fürdői tartózkodásukon
„Vége a nagy ámításnak!
Nem nyer itt szívet magának
Többé a pokol.
Megszökött a színes, gyáva,
És hazátlan, meggyalázva
Szerte bujdokol.”
Lévay József: A nádori palotában
Vége a hamis reménynek!
Az álom már rég nem élet –
Jókai-regény.
Ki nem bújja, az a gyáva,
idejét nem jóra szánja.
Még megérteném,
ha jobb volna, jobbat írna,
koszorút kötne a sírra,
hová zuhanunk.
Ámde van, aki befödje,
boldogságot hoz örökre,
s érti a szavunk,
ő mondja ki, ő formálja,
magyar mentét a világra
kudarcból szab át.
Világmentét a magyarra,
bár nem művelt, s nem akarja –
ő így tesz csodát:
azzal, ahogy elmeséli,
s olvasója végigéli.
Nem kell más egyéb.
Tud minden egyes megyéről,
sík titkáról és hegyéről
mindent elbeszél.
Nem mese, hanem valóság.
Nélküle nem lenne ország
ez a sok vita,
megnemértés és széthúzás,
tatártalan tatárdúlás
kölcsönállama.
Az őseink kölcsönadták,
nem a miénk, kikötötték!
Legyünk boldogok!
Nem örökbe az örökség,
ne hagyjuk, hogy széjjelhordják
rablólovagok,
vagyis inkább jóbarátok,
akik, hogyha nem vigyáztok
úgy tesznek, velünk
vannak, közben csak magukkal.
Nekik az irodalom: zaj,
s a sztori letűnt.
Jókait ha visszavonnák,
rögtön szétesne az ország
(sőt, Európa is!)
érdekekre és vitákra,
vagy a viták hiányára.
Úgy minden hamis.
